"Egyszer csak ki kell tudnom mondani, hogy a létezésem csoda!"

Beszámoló Henri Boulad SJ atya Egzisztenciális vallásosság c. előadásáról

2015. május 18. Párbeszéd Háza

Napfényes teremben a kivetitővel

Ülök egy napfényes teremben (kápolna) késő délután a Párbeszéd házában, és hallgatom Henri Boulad jezsuita atya előadását. Két egymást követő napon is van tanítás, én az elsőre jöttem, amely az Egzisztenciális vallásosság címet viseli, és azért ülök a kivetítős teremben, mert kicsit későn regisztráltam, és már csak ide jutott hely. Nem is bánom, alig páran vagyunk, mindent tökéletesen látok és hallok, ami a lenti zsúfolt teremben történik. Az egzisztenciális jelző keltette föl az érdeklődésemet, várom, hogyan emelődik majd be ez a sartre-i fogalom a vallásossság kifejezés mellé, mikor látszólag két egymást teljesen kioltó dologról van szó. Fészkelődik bennem a filozófus, minek is tagadnám? 

Boulad atya éltes kora ellenére (84 éves) rendkívül energikusan, természetesen és megkapóan beszél, a mellette álló tolmácsa, Madocsay Bea értőn fordít, kicsit olyan mintha a mondottakra ő is mindvégig újra és újra rácsodálkozna. Jó őket nézni. A franciából magyarra való átültetés során újrateremtődnek a fogalmak, kiszélesedik a spektrum. De miről is beszél?
 Isten nem fent van, hanem lent, nem kívül, hanem belül. A kereszténység a megtestesülés vallása. Eddig semmi új, mondhatnánk.  Az első tíz percben már be is jön Sartre, Boulad atya úgy beszél róla, mint aki számára semmi nincs a létezés mögött. Kierkegaard már más tészta, róla úgy emlékezik meg, mint aki kereste a létezés mélységét. "Ti léteztek? Hogyan?-kérdezi Henri Boulad a hallgatóságtól. És most lépünk forróbb talajra! Nem hordom magamban a létezésem magyarázatát-mondja-igazolni kell a létezést. Egyszer csak ki kell tudnom mondani, hogy a létezésem csoda! (..) Mielőtt a világ létre jött volna, ott voltatok Isten fejében. Nem a véletlen gyümölcse vagyok. Nem véletlenül létezem." Pár nappal később én is ezekkel a szavakkal vigasztalok valakit, aki szerint majd csak hullik ránk a föld, és nincs tovább. A hallgatásából arra következtetek, ezek a szavak mégis számítanak valamit.

 Henri Boulad személyiségében az a csodálatos, hogy amikor beszél, azt érzem, egy falka reményvesztett, keserű ember sem tudná letaglózni, színes és élő minden, amit mond. "Isten a szeretet. Szeretetszükséglet. Isten gazdagságát nem tudja saját magával megtartani, messzebbre kell mennie. A szeretet az osztozás kényszerű szüksége. (...) Isten a teremtés, teremtmény szívében van. Ha létezem, az azért van, mert van bennem Valaki."

Nagyon egyszerű példát hoz arra, hogyan fedezhetjük fel Isten intim jelenlétét önmagunkban. Fogjuk be az orrunkat, bíztatja  a hallgatóságot. Így nem kapunk levegőt. De ha elengedjük és levegőhöz jutunk, megtapasztaljuk a létezést. A lélegzés a létezés megtapasztalása. A létezésünk úgy függ Istentől, ahogy a gyümölcs függ a fán. Arra a sziklára vagyunk alapozva, amit Istennek neveznek. Ezzel kapcsolatban elmond egy személyes történetet, szeret anekdotázni, anekdotáinak van is helye a beszédben, nem csupán üres parabolák.

 13-14 éves korában Alexandriában fürdött a barátaival a tengerben. Soha nem volt nagy úszó, de mivel a többiek mindenáron oda akartak úszni egy távoli sziklához, ő is azt mondta, "gyerünk." A szikla messze volt, ő úszott-úszott, de egyszer csak fulladozni kezdett, nyelte a vizet, úgy érezte, elsüllyed, nem bírja tovább, amikor az utolsó pillanatban el tudta kapni a sziklát. Az első érzés, ami elöntötte, a hála volt. Fölismerte, hogy függ. 

 "A semmiben függünk, de mégis létezünk. A létezés kegyelem. Ráfeküdni a tengerre olyan, mint ráfeküdni az életünkre." Szóval, akkor mit is jelent az egzisztenciális vallásosság? A mindennapok vallásos dimenzióját. Itt idézi az általa nagyon kedvelt szerzőt, Dietrich Bonhoeffer evangélikus teológust, aki Nietzsche kijelentését továbbfejlesztve ("Isten meghalt." "Gott ist tot!")  egy újfajta teológiai közelítés alapját teremtette meg. Isten meghalt? Egy bizonyos fajta Isten meghalt, szerencsére. Az egekben lévő Isten meghalt, Isten nyugosztalja. Ebben a kijelentésben minden benne van, amit egy hibás istenkép okozhat bennünk, arra biztat, hogy figyelemmel tapasztaljuk meg a létezést. 

"Próbáljátok meg meghúzni Isten fülét és megharapni az orrát!"-mondja Boulad atya teljes elszántsággal arra utalva, hogy Istennel való kapcsolatunk inspirációját a mindennapokból kell, hogy kapja, hisz ugyanazt a magatartásformát amit a gyermek édesapjával megél, a teremtmény is átélheti az Istennel. 

Az előadás során elhangzik, mennyire szereti az ázsiai vallásokat, ugyanakkor azt is kiemeli, hogy azok deperszonalizálják az embert, márpedig a személyesség kulcsfogalom, hisz az anonim világ mögött van valaki, aki nem univerzális energia, hanem arccal és szívvel rendelkező Isten, VALAKI, akinek azt mondhatom, hogy Te, és aki nekem is azt mondhatja, hogy TE. "Isten minden pillanatban kitalál minket. Isten berobban a világba, ha létezik élet a földön, akkor honnan jön, ha nem a prototípustól?"

 Ilyen és hasonló csodákról beszél Henri Boulad egyiptomi, görög katolikus jezsuita. Hömpölyög ez a tanítás. A végén vízzel koccint, keretezve ezzel az előadás közepén elhangzott vízről szóló paraboláját. Ki gondol arra, hogy a víz az élet? Egy pohár vízben is lássuk, nézzük, ismerjük fel a mindennapi élet csodáját! Végezetül bizánci áldást ad.

Sok kérdésre válaszol, fáradhatatlanul dedikálja a könyveit, ha kell megáldja a házasokat, vagy önként guggol le egy fiatalokkal való csoportképhez.

Henri Boulad rendületlenül dedikál

És házaspárokat is megáld

 Külön köszönet az engedékeny és türelmes Sajgó Szabolcs SJ atyának, aki nem nyírbálta meg a szabadon feltehető kérdések számát az előadó fáradékonyságára vagy más egyéb kifogásra hivatkozva, és nem szólt közbe akkor sem, amikor a sorban állók közös fotót vagy személyes áldást szerettek volna kérni. 

 Henri Boulad atya beszélt arról is, hogy azért nem szeret múzeumba járni, mert túl sok ott a szépség, egészen belezavarodik az ember. Pedig elég egy dolgot kiválasztani, és azelőtt ücsörögni figyelmesen, mert előbb-utóbb feltárul benne a létezés összes szépsége. 

Jan Vermeer van Delft: Tejet öntő lány (1660-61)
olaj, vászon (Amsterdam, Rijksmuseum)

Látjátok ezt a sárgát? És ezt a kéket? És a terítő mélyzöldje, meg a kenyér aranybarnája, a tej fehérsége, az milyen? Decemberben Hollandiában voltam egy hetet, teljesen egyedül, magányos utazóként, inspirációt gyűjtve a könyvemhez. Ittam a Douve Egbertset, szakadt az eső, majdnem mindig. De boldog voltam, egyedül voltam, befelé figyeltem. Egy teljes napot a Rijksmuseumban töltöttem, és amikor épp nem tolongtak ezelőtt a kép előtt, csináltam róla egy fotót. Próbáltam örökre eltenni ezeket a színeket az agyamban, hosszan néztem a képet, aztán behunytam a szemem és kinyitottam, mintha fényképeznék vele. Élőben minden sokkal csodálatosabb, mint a tankönyvekben, vagy a nyomatokon! És ez mind a miénk!

Szüntelen asztalközösségben, egy életen át

Roger testvér 100

Roger testvér 

 Olvasom Balassa Péter 
Az egyszerűség útjai, sötétben c. írását, amely 2001. december 31-én hangzott el a budapesti taizei találkozón. Szép és súlyos szöveg, mélyen átitatva az emberi törékenységről, végességről való beletörődő tudással. Emlékszem, hogy tudtam a találkozóról, és munkába menet a Petőfi híd budai hídfőjénél még láttam is, ahogy külföldi fiatalok magyar befogadóikkal hátizsákostul felpasszírozódnak a 4-es 6-osra. Jókedvűek voltak és izgatottak. Egy pillanatra elrévedtem rajtuk, de aztán loholtam a saját életem után, sokat dolgoztam éjszakai műszakban egy francia biztosítónál a XI. kerületben, hajszolt voltam, bizonytalan, de égett bennem a tudásvágy, éjszakánként Párizzsal faxoltam, nappal az egyetemen filozófiát tanultam és Platónnal vigasztalódtam. Megegyeztem Istennel, hogy távolról figyeljük egymást.

 2005-re halálosan kimerültem. Befejeződött egy életszakasz, lezárni csak látszólag bírtam, elkezdődött egy új, amitől sokat vártam, épp csak az erőm fogyott el addigra, kifolytak a kulcslyukon a megválaszolatlan kérdések, én pedig megbetegedtem. Jeges félelem borított el, borzongató eszmélés, minden észérvet megcáfoló állandó és pokoli rezgés. Iszonyú ijesztő volt. Álltam az új albérletem virágos erkélyén és halálfélelmem volt, sehova se tartó gyorsvonatok zuhogtak bennem. Mindig mindenre volt válaszom, erre a félelmetes törékenységérzésre semmi. Előlről kellett kezdenem mindent, kicsin, gyengén, üresen, azt éreztem nem vér folyik az ereimben, hanem valami érdes higany, amitől csak a szomorúság nő bennem és a kétségbeesés, egyszerre voltam ömagam legtávolabbi és legközelebbi fájó pontja. Egy lelkigyakorlatos hétvége után a HÉV-en azt éreztem, elkezdtem búcsúzni az életemtől, mert már nem fog sokáig tartani. 
 De volt egy terapeutám, Ági, mára talán hívhatom barátomnak is. Nem volt ő se vallásos, se nem hívő, mégis ott volt a tókék szemében az Isten. Van egy barátnőm, aki rendkívül leleményesen úgy fogalmaz, hogy a Véletlen a Jóisten fedőneve, azt hiszem, hozzám akkor épp ennek a szép és komolyarcú nőnek (akkoriban nagyon beteg volt a kisfia) a képében jött el, vele kellett találkoznom, hogy általa és vele fedezhessem fel és érthessem meg gúzsba kötött önmagamat.
Mikor már kicsit jobban voltam, és beállították a gyógyszereim, ébredezett bennem a vágy, hogy a Szent Családos templomi közösségemmel elmenjek a milánói taizéi találkozóra, de féltem is, hogy kinn szorongani fogok, rosszabbul leszek, bepánikolok, és a többiek majd nem tudnak velem mit kezdeni. Nem tudtam eldönteni, mi legyen, ez akkor óriási dilemma volt. Fura volt, hogy őt kérdezem erről, de meglepően józan és adekvát választ adott. "Elvileg, ha Isten mindenható, akkor nemcsak Milánóban van ott, hanem mindenhol, tehát itthon is." Ettől mázsás súlyokkal lettem könnyebb, éreztem, hogy tényleg nincs tét, itthon is ugyanolyan jó lesz Anyáékkal meginni azt az üveg Hungáriát, és aztán aludni menni a himnusz után, muszáj türelmesnek lennem magamhoz. Ugyanakkor a vágy továbbra is ott motoszkált bennem, mindaddig, amíg el nem jött dec. 27-e, és össze nem szedtem magam, hogy végül felszálljak a buszra, pedig minden ellene szólt, szakadt a hó, csúszott az út, mégis azt éreztem, minden magunk mögött hagyott kilométerrel könnyebb leszek. A milánói taizéi találkozó lett életem egyik legbensőségesebb közösségi élménye. 
 Nemcsak azért, mert akkor tapasztaltam meg először, milyen csodálatos érzés különböző nyelveken is egyetértő ritmusban imádkozni több ezer másik emberrel, vagy mert szédítően hatottak rám a színpadon, kis sámlijaikon mozdulatlan ülő fehér ruhás szerzetesek, akik mint az Idő Urai, puszta jelenlétükkel a nem látszó túlvilági felé vonzották a figyelmem, valódi transzcendens élményt okozva ezzel. Igen, tényleg nagyon jó volt az untig ismert taizei dalokat igaziból hallani, és vicces volt, mikor az akkor Magyarországért felelős ázsiai származású taizei testvér azt kérte kis csoportunktól, hogy inkább most akkor azt énekeljük, hogy Istengyermek kit irgalmad, közénk lehozott, mert ő már nagyon unja a saját dalaikat. Mikor kívánságra énekeltünk neki, meghitten billegette a kobakját, úgy dúdolta velünk.
  Roger testvérrel kapcsolatban nem az foglalkoztat, hogy egy református lelkész kilencedik gyermekeként végül katolizált-e vagy sem, és nem is az jut róla eszembe azonnal, hogy hány zsidó gyereknek, vagy szökött német hadifogolynak szolgált menedékül taizéi remetelaka, bár ezek is kétségkívül az életrajz fontos részeit képezik. Hogy igazi újító volt, és sosem félt a saját útját járni, nem kérdés, mint ahogy az sem, hogy páratlan érzéke volt a fiatalokhoz, egészen kivételesen kommunikált velük. Az általa létrehozott közösség a szabadság és a jóság eszmeiségét képviselve erőlködés nélkül lépett túl minden felekezeti feszengésen, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a mi buszunkon két krisnás fiú is ült.

 

Taizei ifjúsági találkozó 2006, Zágráb

Sok mindenen fennakadunk, vagy maibb szóval élve, leakadunk. Vágyunk a misztériumra, végességünkből adódóan mégis állandó feszültség vibrál köztünk és a végtelen Isten közt, a legjobb esetben is csak elfogadhatjuk, hogy tökéletlenségben leledzünk. Ugyanakkor már az elfogadás, a befogadás is problémás, itt válhatnánk tevékennyé, mégis bénultak vagyunk, ezért is látunk annyira ritkán olyan embert, aki nem fél. Roger testvér mondja, hogy "Krisztus megérti belső ellenállásunkat." Jézus megérti, hogy még akkor is félünk átadni magunkat a jónak és a színtiszta örömnek, amikor megtehetnénk, ezzel a megértéssel pedig reményt ad. Ezért is olyan nagyszerű Balassa Péter írása, amely arról szól, hogy a végességbe zárva, mégis hogyan emelkedhetünk fel a kudarcra ítéltetettség és sötétség élményéből nap mint nap. 
"Krisztus megérti belső ellenállásunkat." Ez a felfoghatatlan, abszurd megértés volna talán a boldogság és a várakozás forrása. Elfogadni, ami tényleg jó, gyermeki, igenlő, igent mondó, jóvá író, világos és egyszerű bennünk-nos az egyszerűség útja végül talán egy asztalhoz vezet oda minket, az asztalközösség egyszerűségéhez. Oda, ahol ellenállásunkat, bonyolultságunkat, sötét reményvesztettségünket, a sötétségre adott rossz/romboló válaszainkat, mélységes és nem alaptalan fáradtságunkat, belső homályos fáradékonyságunkat adományszerűen felülmúljuk, pusztán azáltal, hogy körül merjük ülni az asztalt, s pusztán azáltal, hogy bátrak vagyunk nem elfelejteni: az asztalközösség bizodalmáról nem lemondani, talán ez az egyetlen kérhető kérés. A meghívás nem személyválogató, azaz, "halál, hol a te fullánkod"? Talán ezzel tudunk szembeszegülni saját belső ellenállásunknak, és Krisztus mindent felülmúló, számunkra szó szerint megérthetetlen megértéséhez közeledni. Üljük körül az asztalt, nem tudok jobbat."
 Roger testvér egy percre sem mondott le az asztalközösség bizodalmáról, nemcsak odaült, hanem mindenkit meghívott a közös lakomára Ázsiától Ausztrálián át Európáig, és Amerikáig. A taizei közösség szüntelen asztalközösség, asztalukhoz szimbolikusan és valóságosan is meg vagyunk invitálva, beszédes jelképe ennek az a gesztus, hogy az ifjúsági találkozón helyi családok fogadják be pár napra a fiatalokat. Milánóban egy kis lakásban panettonit reggeliztünk, a család szerényen húzta meg magát saját otthonában nekünk átengedve a kényelmet, és mikor a barátnőm magyarul énekelt nekik, az anyuka szeme csillogott. Kaptam egy nyúlszőrös usankát az apukától, most is megvan. Hónapok óta először tudtam nevetni az olaszokkal.
Zágrábban, egy évvel később négygyerekes, egykori boszniai menekült családnál laktunk, csevapot ettünk, a nagymama mesélt az előző életükről. Csókot dobott felénk, mikor búcsúzkodtunk. Sírt, pedig nem is ismert minket.

A zágrábi befogadócsaláddal

  Taizé az erő, az újrakezdés, a folytonosság, a gyógyulás nekem, amikor törékenységemmel és reményvesztettségemmel együtt is megéreztem az engem tartó, szelíd kezet, és rádöbbentem, hogy pont így törötten, csorbultan, fáradtan, összezavarodva vagyok Isten szeretetének végtelen kiváltságosa. Mély álom, meleg pléd, mindent megtisztító havazás volt akkor a kegyelem.
 Nézem Roger testvér arcát, mindegyik képről ugyanaz az irgalom sugárzik, még arról is, ami a ravatalkor készült. Fehér arcán szerteágazó, finom ráncok, akár a porcelánrepedések. Mosolya emberi, törékeny, szinte félszeg. Született 1915. május 12-én, Provence-ben, Svájcban. Meghalt 2005. augusztus 16-án, Taizében, Franciaországban, az esti imádság alatt. Három késszúrással gyilkolta meg egy zavart elmeállapotú nő. Halála értelmetlen és rettenetes, mégis belesimul abba a felfoghatatlan és feloldhatatlan misztériumba, melyben Isten titka megnyilvánul nekünk. Műve folytódik és állandó gyümölcsöt hoz, mert azt akarta, hogy így legyen.

Ünnepek közt lépdelünk

Hiperkarma lemezbemutató/Budapest Park, ápr. 25.

Mi lehet ünnep? Nekem rengeteg minden. Például ünnep egyedül lemezbemutató koncertre menni és Bérczesi Robit a Hiperkarmával együtt újra színpadon látni, vele együtt örülni, hogy 12 év drogozás után már egy éve tiszta, és minden este elmondja azt az imát, ami úgy kezdődik, hogy "én Istenem, Jóistenem, lecsukódik már a szemem." Ő egy lepkelelkű srác, meg is nevettet, el is gondolkodtat, le is hangol, fel is vidít, de az új lemez a nehéz témák ellenére is az újrakezdés napfényességével van átitatva. Mikor múlt szombaton sok száz másik emberrel a levegőbe emeltem a kezem, rám is átragadt a szimpla létöröm, hogy nem halt bele, (hiába énekli a dalban, hogy "mind belehalunk"), hogy él, hogy élünk, hogy én is élek, és tudok nevetni magamon, a vonatok meg csak elcikáztak mellettünk, de tanúi voltak mindennek. 

Aztán ünnep kimenni a XXII. könyvfesztiválra, és megszorítani Jonathan Franzen és Daniel Kehlmann írók kezét, hazajönni a friss papírszagú, aláírt könyveimmel és újult erővel folytatni itthon az írást.

Ünnep a tavasz első fagyiját egy csapásra elnyalni. Tejszínes karamella. 

Ünnep virágzó fák közt a Kármel felé tartani. Nem is túlzok, ha azt mondom egy csepp mennyország a senkiföldjén, a tizenháromban, ahol letarhálnak a templom felé menet most is. Nem hontalanok, hanem fiatalok, arcuk grafit, ha rám néznek is, nem látnak engem. 

 Ünnep együtt lenni, ünnep felköszönteni azt, akinek szülinapja van (Gábor), ünnep inni arra, akinek jól sikerült az állásinterjúja (Kata) megemlékezni arról, hogy valaki 15 éve pap, és huszonjópár éve kármelita (András atya). Az idő relatív. András atya szerint 40 fölött úgy elszáll majd, hogy csak nézünk. Azt is mondja, hogy egy pohár vizet is meg úgy lehet inni, egy ablakot is ki lehet úgy nyitni, hogy szüntelen odafordulás maradhasson az Isten felé. Reggeltől-estig, estétől reggelig. Szombat óta Avilában van, ahol zajlik a generális választás. bár előtte kicsit aggódott, hogy repülnie kell, megértem, én sem szeretek.

Valamiben nagyon benne van, ahogy mindig (András atya)

Muffin, Lindt tojáskák és tokaji

Isszuk szavait

Ünnep a barátaimmal pizzát sütni, abból az alkalomból, hogy egyikük (Eszter) új lakásba költözött.
Ünnep még a május elseje, de nem annyira az ingyenvirslis nosztalgia, sokkal inkább Szent József miatt, akit mostanában fedeztem fel magamnak. Az apukám (a héten lesz kereken 70!) és az öcsém neve József.
Ünnep anyukámmal lenni Anyák napján. Ünnep, hogy van anyukám, akinek minden nap hallhatom a hangját.
Van Anyánk. A neve Mária. Van egy gyönyörű szobra a Kármelben, a sekrestyében világít, karján a kisded, fejükön korona. Egész gyerekkoromban nem szerettem a nevem, de olyankor arra gondoltam, hogy Jézus anyját is így hívják, és a szó egyik jelentése: "úrnő".
 Az én anyukám neve Mária. Mint az enyém. 

Kármel csillaga