 |
| Minden nap ugyanazon a buszon |
Fáradt vagyok. Hamarabb sötétedik és esik, pont ahogy szeretem. Még öt hét a produkció végéig. Lassan öt hónapja olvasok egy vastagnak egyáltalán nem mondható könyvet, előfizetéses újságjaim nejlonban hevernek egymáson, kibontatlanul. Június óta filmet is az HBO On Demanden nézek és nem moziban, ahol valójában kellene, ha már ez a szakmám. Az egyik mindenesetre. Minden egyes nap reggel és este, ugyanúgy zötyögök a kanadaiakkal az Origo Filmstúdióba be, az Origo Filmstúdióból ki. Good night Marcsi, see you tomorrow Marcsi, szijá Marcsi, see you guys, megfutjuk a kötelező köröket búcsúzkodásnál a szállodában, közel lakunk egymáshoz itt, Újlipótban.
De aztán mondom Csabinak, a produkciós sofőrnek, hogy gyerünk, taposs bele, tépjünk a Huba utcába, egyszer bejössz?, megmutatom neked, nagyon szép a templom. Azt mondja, egyszer bejön, úgy érzem a gyárvárosi rész mélyén megbújó kolostorkert gondolata neki is izgatja a fantáziáját. Meg kell tisztítanom a fejem a bennem keringő munkahelyi párbeszédfoszlányoktól, a filmes panelektől, azoktól a szavaktól, hogy gyártás, produkció, és diszpó, mennyivel egyszerűbb az angol terminológia, az első kettőre ugyanúgy a production kifejezést használja. Szeretem a munkám, persze. De még jobban szeretem azt a bizonyosságot érezni, hogy már nem mindenek fölött.
Csütörtök a "kimenőnapom", amikor kimegyek a Kármelbe, olyankor vannak a közösségi alkalmaink. Már reggel elkezdem várni. Furcsa, mert tartoztam plébániaközösséghez máshol is Pesten, de csak itt lett otthonérzetem, valójában már az első perctől fogva, hogy beléptem ide. Írtam már a Huba utcáról többször is itt a blogban, de hogy valójában mi szél is hozott erre, arról igazából semmit. Hogy kerültem ide, és hogyhogy nem tudtam ennek a helynek a létezéséről csaknem kilenc évig? Tavaly nyáron lementem a magyarszéki Kármelbe, mert találkoznom kellett a lelkivezetőmmel, akit nyáron csak ott lehet utolérni, vonatra szálltam, mert vannak emberek, akikért ez nem áldozat. Volt ott egy lány, mikor megszólítottam, hogy útba igazítson a főépület felé, földöntúli, azaz teljesen elszállt mosollyal nézett föl rám a virágcserép mellől, amibe épp nagy elánnal tuszkolta a földet. Később együtt jöttünk haza a vonaton, mondta, hogy ő már évek óta azon gondolkodik, hogy belép nővérnek. (Azóta úgy tűnik, ez másképp alakult :-)
Mesélt a Huba utcáról, utána többször is rám írt a Facebook-on, de mindig finoman leszereltem. Legalább 10 év volt köztünk a korkülönbség az én javamra, nem gondoltam, hogy egy ifi csoportban lenne a helyem. Aztán annyira kedvesen és kitartóan invitált, egyszerre volt vonzó és megejtő, ahogy mindig újra és újra nekifutott, sütött belőle a szeretet, nem mondhattam tovább nemet. Elmentem a Kármelbe szeptemberben és aztán szép lassan egyre többször, ramatyul voltam akkoriban. Februártól, Gyertyaszentelő Boldogasszonytól datálom rendszeres ottlétem kezdetét. Régi, gyönyörű műemléktemplom, egyszerre jut róla eszembe gyerekkorom összes nagymamámmal töltött májusi litániája az egri Minorita templomban, az elsőáldozásom tömjénfüstös, aranyszínű szombatja a Servita templomban, vagy a hideg, éneklős esték a karzaton az Angolkiasszonyokkal, a Ferenceseknél. Mind régi, gyönyörű, beszédes épületek egy barokk városban, ahol felnőttem. És hogy már Pest az otthonom, kell lennie benne egy szegletnek, ami csakis és kizárólag a hazatérés élményéről szól. Ez a Kármel.
Október 15-e Avilai Szent Teréz főünnepe, kiemelt esemény a templomban, sokan vannak, hiába, hogy hétköznap. Elmaradásban vagyok a többiekhez képest, akik alapolvasmányként beszélnek A belső várkastélyról, Szent Terézről, vagy Teréz anyánkról is- ahogy a kármeliták mondják-, leginkább a követői reflexiói, írásai, tanításai által rajzolódott ki bennem valamifajta kép. Tavasszal jártam Imre testvér katekézisére, ahol minden héten Avilai Terézről beszélt, néztünk filmet is, megmaradt bennem, milyen csodálatosan szenvedélyes és okos nő volt.
Kitéve az Oltáriszentség az oltárra, előtte Szent Teréz ikonja, égő gyertyákkal. Repül az idő, csendben ülünk, néhány perc egészen messze visz gondolatban, képzeletben. Van abban valami abszurd és fantasztikus, hogy egy 500 évvel ezelőtt született apácához imádkozunk most 2015-ben, amikor mobiltelefonok zümmögnek a recsegő padok alatt. Valahogy mindig szigorú nőnek képzeltem őt, erre az egyik legismertebb mondása szerint a lélek nem az által jut előre az Istennel való egyesülésben, hogy sokat gondolkodik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret (Az alapítások könyve 5,2;).
Megfékezte és összekovácsolta a széthullás felé tartó kármelita rendet, gyümölcsöző kapcsolatokat épített, sokakat megnyert magának és a rendnek, és éppen az ima fontosságának hangsúlyozásával tudott aktív apostoli életet élni. Egy ikon virágokkal és mécsesekkel, egy arc évszázados messzeségből, mégis közelről. Zoltán testvér orgonált és énekelt, János testvér olvasott a karzatról. Örülnek, hogy itt vagyunk. Fiatal férfiak a templomban, akik meghallották a hívást és 2015-ben is magukra öltik a barna habitust. Megyünk haza, a Dózsa Györgyi aluljáró mindennapos pompájában ragyog, berúgtak a hajléktalanok, a földön törött üvegcserepek, vércseppek rajzolják az utat a kijáratig. Egybeolvasztani az elméletet a valósággal, kinn és benn egyszerre jelen lenni, ez a kihívás. Nem volt ez máshogy 500 évvel ezelőtt sem, mégis voltak, akiknek sikerült.
De aztán mondom Csabinak, a produkciós sofőrnek, hogy gyerünk, taposs bele, tépjünk a Huba utcába, egyszer bejössz?, megmutatom neked, nagyon szép a templom. Azt mondja, egyszer bejön, úgy érzem a gyárvárosi rész mélyén megbújó kolostorkert gondolata neki is izgatja a fantáziáját. Meg kell tisztítanom a fejem a bennem keringő munkahelyi párbeszédfoszlányoktól, a filmes panelektől, azoktól a szavaktól, hogy gyártás, produkció, és diszpó, mennyivel egyszerűbb az angol terminológia, az első kettőre ugyanúgy a production kifejezést használja. Szeretem a munkám, persze. De még jobban szeretem azt a bizonyosságot érezni, hogy már nem mindenek fölött.
 |
| Huba utca, Kármelhegyi Boldogasszony templom |
Mesélt a Huba utcáról, utána többször is rám írt a Facebook-on, de mindig finoman leszereltem. Legalább 10 év volt köztünk a korkülönbség az én javamra, nem gondoltam, hogy egy ifi csoportban lenne a helyem. Aztán annyira kedvesen és kitartóan invitált, egyszerre volt vonzó és megejtő, ahogy mindig újra és újra nekifutott, sütött belőle a szeretet, nem mondhattam tovább nemet. Elmentem a Kármelbe szeptemberben és aztán szép lassan egyre többször, ramatyul voltam akkoriban. Februártól, Gyertyaszentelő Boldogasszonytól datálom rendszeres ottlétem kezdetét. Régi, gyönyörű műemléktemplom, egyszerre jut róla eszembe gyerekkorom összes nagymamámmal töltött májusi litániája az egri Minorita templomban, az elsőáldozásom tömjénfüstös, aranyszínű szombatja a Servita templomban, vagy a hideg, éneklős esték a karzaton az Angolkiasszonyokkal, a Ferenceseknél. Mind régi, gyönyörű, beszédes épületek egy barokk városban, ahol felnőttem. És hogy már Pest az otthonom, kell lennie benne egy szegletnek, ami csakis és kizárólag a hazatérés élményéről szól. Ez a Kármel.
Október 15-e Avilai Szent Teréz főünnepe, kiemelt esemény a templomban, sokan vannak, hiába, hogy hétköznap. Elmaradásban vagyok a többiekhez képest, akik alapolvasmányként beszélnek A belső várkastélyról, Szent Terézről, vagy Teréz anyánkról is- ahogy a kármeliták mondják-, leginkább a követői reflexiói, írásai, tanításai által rajzolódott ki bennem valamifajta kép. Tavasszal jártam Imre testvér katekézisére, ahol minden héten Avilai Terézről beszélt, néztünk filmet is, megmaradt bennem, milyen csodálatosan szenvedélyes és okos nő volt.
Kitéve az Oltáriszentség az oltárra, előtte Szent Teréz ikonja, égő gyertyákkal. Repül az idő, csendben ülünk, néhány perc egészen messze visz gondolatban, képzeletben. Van abban valami abszurd és fantasztikus, hogy egy 500 évvel ezelőtt született apácához imádkozunk most 2015-ben, amikor mobiltelefonok zümmögnek a recsegő padok alatt. Valahogy mindig szigorú nőnek képzeltem őt, erre az egyik legismertebb mondása szerint a lélek nem az által jut előre az Istennel való egyesülésben, hogy sokat gondolkodik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret (Az alapítások könyve 5,2;).
 |
| Avilai Szent Teréz ünnepe |
