Rólam

Tóth Marcsi vagyok. 1978. október 25-én születtem Egerben, Skorpió havában, hívő, de hitüket már nem gyakorló római katolikus szülők gyermekeként. Első Istenhez kapcsolódó élményem egy-két éves koromra nyúlik vissza, mikor nagymamám karjában megsimogattam egy angyal lábát az egri Ferences templomban. 
Nagymamám (szül. Góré Erzsébet) a Dobó téri Minorita templom sekrestyéseként gyakorta sertepertélt a szentek szobrainál, így ismertem meg Kis Szent Terézt is, akinél nem tudtam elképzelni szebb lényt 8 évesen, ezért később bérmanevemnek is a Terézt választottam őutána. Fontos emlékem még, hogy Anyával és az öcsémmel gyakorta elsétáltunk fagyizni Ódryhoz (híres fagyizó volt a városban évtizedekig), utunk a Csebokszári  lakóteleptől a Servita utcán vezetett (akkor Május 1. utca), így el kellett haladnunk a Servita templom mellett is. A templom oldala melletti falba vésett kis barlangban volt egy Szűzanya szobor, az alábbi versikével."Bárki légy, ki erre mégy, mondd szívedből üdvözlégy." Ezt szerettük mondogatni. A barlangot azóta befalazták, ma ott van a plébániai hivatal bejárata.

1990-ben -szintén nagymamám kívánságára-felvételiztem az Angolkisasszonyok negyven év szünet után újra megnyíló Sancta Maria Leánygimnáziumába. Itt töltöttem legboldogabb éveimet, és itt ismertem meg máig legjobb barátaimat.
1992-ben kaptunk egy új osztályfőnököt, aki később az igazgatónő is lett. Nem voltam adaptív gyerek, nehezen tűrtem bármiféle korlátozást, és nem szerettem az igazgatónőt sem. 1995-ben egy osztálykiránduláson történt sörözést követően, melyen hatan négy üveg sört fogyasztottunk el, engem és négy másik társamat kirúgott az iskolából. 

A Neumann János Közgazdasági Szakközépiskola és Gimnázium reál orientált szellemiségében már harmadiktól filozófia szakra készültem az évfolyam egyetlen humántagozatos osztályában. Úgy gondoltam, semmi mást nem érdemes tanulni az egész világon, csak azt, hogyan lehetnénk boldogok. 

1998-tól a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen, majd 1999-től Budapesten az ELTE Bölcsészettudományi Karán hallgattam filozófiát, 2009-ben kaptam kézhez diplomámat. 

Még 15 éves koromban főiskolások elvittek moziba Krzysztof Kieslowski Veronika kettős élete című filmjére, amely egy életreszóló élményt jelentett számomra,  akkor döntöttem el, hogy filmes leszek. A filozófiára is kicsit úgy tekintettem, mint egy szellemi kiképzésre a Filmművészeti előtt, ahova végül nem nyertem felvételt filmrendező szakra.
Viszont 2005-ben dolgozni kezdtem a filmgyártásban és ma is ezt teszem. Munkáim részletes jegyzéke megtekinthető itt.

Mivel a filmgyártás egész embert kíván, sokáig minden mást elhomályosított az életemben, így a írást is, amelyben tizenhat éves koromig a legeredményesebb voltam.

5 évig jártam pszichodrámázni Debrecenbe Kazimir Ágnes és Dr. Bugán Antal csoportjába, ezeknek az éveknek nagyon sokat köszönhetek, többek között azt, hogy újra írok.

2011-től publikálok novellákat a Jelenkor, Látó, Élet és Irodalom, Kortárs újságok hasábjain, melyekkel 2012-től rendszeres szereplője vagyok a Körkép antológiáknak. 2013 óta tagja vagyok a József Attila körnek. Jelenleg bemutatkozó kötetemen dolgozom, mely sokszor beláthatatlannak tűnő, egyben reménnyel teli folyamat is.

Szeretek énekelni, futni, korcsolyázni, ugratni a barátaimat, figyelni a színészeket két felvétel közt és a tessék szó előtt, nézőként koncentrálni a színházban, moziba menni egyedül.
Szeretem a macskákat, a madarakat,  a telet, a kandallót, a szállingozó, semmilyen ízű havat, ablakon át a zuhogó esőt, a leveleket, az erdőt, a szőlőföldeket, a Bükköt, a nyári vízpermetes aszfaltot, az édességet és külön a csokitortát minden változatban, mikor megnő a tészta a szódabikarbónától, a belga söröket, az új könyvek illatát, Budapestet és Berlint, a német nyelv szigorúságát, a spanyol nyelv tüzét, Platónt, Van Gogh-ot, Truffaut-t, Marilyn Monroe-t, az érzékeny és okos embereket, az embereket, akik tudnak nemet mondani, a rock zenét, az ezüstöt, a sálakat, a rúzsokat, a fényképeket. Régebben nem, de most már azt is szeretem, hogy szűk családi körömben mindenki a Mária vagy József nevet viseli.

Szeretem a szerzeteseket és hiszem, hogy a világnak szüksége van rájuk.  A szerzetes - akár visel habitust, akár civilben van- figyelmünket mindig a láthatatlanra irányítja. Ő a tökéletes jelképe annak a határtalan és személyes szeretetnek, annak a meghitt egységnek, amelyre Isten más-más módon, de mindannyiunkat meghív. 
2015 a megszentelt élet éve, a szerzetesek éve. Szeretném, ha a blogomon keresztül azok is olvashatnának róluk, megismerkedhetnének velük, akik egyébként ódzkodnak attól, hogy felekezeti portálokat böngésszenek. Rengeteg közösség él ebben az országban, akiknek jó a közelében lenni, akikkel jó együtt imádkozni. Vagy csak jó tudni, hogy léteznek. Már attól is több erőm van reggelenként felkelni, ha csak néhány napig kapcsolódhatok az ő ritmusukhoz, szemlélhetem őket, és általuk Krisztust. Én máig abból élek, amit tőlük tanultam, szeretnék másokat is meghívni a velük kiépíthető csodálatos, életigenlő együttlétre. 
2015 van, rég magunk mögött hagytuk a szerzetesség fénykorát, hivatások mégis vannak. És még legyen is sok. Figyeljük őket!