 |
| Ülök a portán és írom ezt a Huba utcai rendházban |
Szombat van, ügyelek pár órát a kármelita
rendház portáján, teljes a csend. Láttam felbukkanni Zoltán testvért egy
pillanatra, aztán Domonkos is lebattyogott, egyébként olyan mintha üres lenne a
ház. Jó, hogy csönd van.
Gondolkodom a Pünkösdön, piros izzásban vibrálnak
bennem a képek. Mikor filozófia szakos voltam, volt olyan előadásom is, hogy neoplatonizmus és skolasztika, ez készített elő a filozófiatörténet 3.
vizsgára, amire az egész kora középkor bölcseletét be kellett vágni. Csak feltételeztem, hogy a tanár hívő, ha már ilyen tantárgyat oktat,
ugyanis abból az elképesztő tárgyilagosságból, ahogyan tüzeslelkű szentek
életművéről beszélt, még nem következtettem volna erre. (Ja, egyébként most jut
eszembe, hogy amikor 1999-ben egy laptopokról még nem is álmodó, dugig tömött
számítógépes termekkel teli bölcsészkari milliőben teljesen természetes módon kézzel írt egyetemi
dolgozatot adtam be neki Szent Ágostonról, rosszallására pedig csak annyit mondtam, azt hittem, hogy így is
lehet, ő élcelődve azt felelte, hogy hinni a
templomban kell. Úgyhogy talán mégiscsak simán csak egy lelkes középkor
kutatóba ütköztem mindenféle vallási és hitbeli meggyőződés nélkül.) Szóba
került egyszer, mi a Szentlélek meghatározása. Jelentkeztem, és azt mondtam, az
Atya és a Fiú iránti szeretet megnyilvánulása. Bólintott, és azt mondta, ez a
felfogás Szent Ágostonra nyúlik vissza. Azóta sem tudok erre jobb meghatározást, vagy talán ez tetszik a legjobban.
14 éves koromban, Pünkösd napján bérmálkoztam egy napfényes
májusi délelőttön az egri Bazilikában. Készültünk rá, de leginkább az foglalt
le mindannyiunkat, hogy mi legyen a bérmanevünk, és ki legyen a
bérmakeresztanyánk. Nekem egyértelmű volt, hogy Lisieux-i Kis Szent Teréz után Teréz leszek,
nagymamám fedlap nélküli Kis Szent Terézes imakönyve és a nagyszobájában álló
templomból kiszuperált (letörött a szent kezében lévő rózsás kereszt teteje) Teréz oltárszobor egy életre
bizalommal ruházott fel iránta. Nem hiszem, hogy a bérmálkozáson akár én, akár a többi 40 lány osztálytársam tudatában
lettünk volna annak, hogy mik is a Szentlélek ajándékai vagy a hitben való
nagykorúság, de a megszenteltséget valamiképpen mégis átéltük.
Van egy nagyon mély, már felnőtt korban szerzett élményem is a Pünkösddel kapcsolatban, azt hiszem, ez akar most legjobban idejönni. Két éve ilyenkor egy multicég utómunka
stúdiójában dolgoztam, többek között Top Shop-os reklámokat magyarítottunk, feliratoztunk,
szinkront rendeztem (ez volt a legjobb része), favágás volt a javából, ami a
termékek eladhatóságára való erőteljes kereskedelmi nyomással megspékelve nem
sok kreativitást engedélyezett mindig lángoló fantáziámnak. Eléggé szenvedtem, bár lelkiismeretesen
dolgoztam, a mutatóim is jók voltak, így még Szlovéniába, Bulgáriába is
kiküldtek továbbképzésre. Minden reggel elmondtam magamnak, hogy még három hónapot
le kell itt húznom, aztán lépek vagy ugrok ha kell a bizonytalanba, vagy vissza a filmbe leginkább, mint már
annyiszor, csak így bírtam felszállni a szürke, reményvesztett reggeli arcokkal teli
munkásbuszra az Ecseri útnál nap mint nap. Ebben a túlfeszített időszakban kezdtem egyre biztosabban azt
érezni, hogy haladéktalanul szükségem van lelki munícióra. A Nyolc Boldogság Közösség homokkomáromi házában meghirdetett Pünkösdi lelkigyakorlat kiváló
alkalomnak ígérkezett erre. Nem sokat tudtam róluk, de tetszett a nevük, és
elég messze voltak Pesttől. Valamiért szorongva indultam, sokat beszélgettem a
taxissal, aki kivitt a Délibe, onnan tudatosult bennem, hogy nem vagyok a legjobban. Majdnem 6 órát utaztam
Nagykanizsáig, június 6-a volt és legalább 30 fok. Amikor leszálltam, mellém
szegődött egy roma srác, akitől megkérdeztem, merre van a buszmegálló, ahonnan
tovább tudok menni Homokkomáromba. Kérdezte hány éves vagyok,
mikor mondtam, hogy 35, dobott egy hátast. A biztonság kedvéért megadta a számát, én meg udvariasan beírtam a telómba.
A
buszmegállóban megismerkedtem egy korombeli lánnyal, aki szintén Homokkomáromba
tartott, mondta, hogy már többször volt ott, és majd meglátom, mennyire fogom
szeretni. Lépkedtünk felfelé az erdőn át vezető úton a kolostor felé, a lány
mesélte, hogy mostanában csak egyházatyákat olvas. Felértünk, megkaptam a
szobám, együtt vacsoráztunk a nővérekkel, frissen sült rétes is volt. A nővérek
jókedvűek voltak, közvetlenek, fotózgattak minket, beszélgettek velünk.
Este sétáltunk, ismerkedtünk egymással, mi
ottlévők. Huszonéves, szőke, pirospozsgás arcú lányok üdvözölték cinkosan a
Lelkes napok pólóban lévő fiúkat, és csiviteltek örömmel, hogy „jé te is
szentlelkes vagy”, „mi is majdnem lekéstük a vonatot, de csak majdnem, ez is a
Szentlélek.” Kommunikatív voltam, mégis egyedül éreztem magam, és éreztem, hogy mocorog bennem a
szorongás, az a rossz fajta, amit olyan jól ismerek, a betegséghez, a
pánikhoz kapcsolódó. Korán elmentem
lefeküdni, de alig aludtam pár órát, hőség volt a padlástérben kialakított kis szobámban. Mondták a nővérek, hogy a kápolnába
éjszaka is le lehet menni, kinéztem az ablakomon, láttam az oltárt a szomszéd
épületben, egyszerre volt megnyugtató és felzaklató.
Azt hiszem, soha nem hallottam olyan szépen
énekelni senkit, mint a Nyolc Bés nővéreket a másnap reggeli
dicséreten, egészen túlviláginak hatott. Délelőtt tanítás volt, akkor
gondoltam, hogy kérek valami könyvet a könyvtárból, ami a katolikus egyházon belül lezajló karizmatikus megújulási mozgalomról szól, amiről Homokkomáromba
érkezésem előtt semmit sem tudtam. Túráztunk az erdőben egy szlovákiai magyar
fiúval és egy frissen megtért lánnyal, aki elmesélte, hogy élete legelső lelkigyakorlatát
remeteségben töltötte a ferences klarissza nővéreknél, a remeteséget pedig annyira szó szerint kell érteni, hogy napokig senkivel sem találkozott, az ételt is mindig az
ajtaja elé rakták le. Ez rettenetesen távolinak és dermesztőnek tűnt. Később ez
a lány megkérdezte, lennék-e a keresztanyja, aztán még később, amikor
körmenetet jártunk, és énekeltünk a többiekkel, belém ragadt az az egy sor az
énekből, hogy Jézus, megígérted azt... Mit ígértél meg? Jézus, tényleg mit ígértél meg? Hogy tényleg lesz olyan, amikor nem fogok látszólag minden ok nélkül hideg verejtékben vergődve remegni egy sötét verem mélyén, hogy csatát vesztek az állandóan rám leselkedő csüggedéssel szemben? Hogy tényleg nem kell száz évig antidepresszánson élni ahhoz, hogy ne csorduljon túl bennem a szomorúság a "normálértéken" túl, és ne féljek a kontrollvesztéstől, hogy kibillen az eszem a helyéről, pont az, amire annyira büszke vagyok magamban? Egyfolytában ezen
pörgött az agyam, és, hogy a súlyok itt, Homokkomáromban csak még jobban rám
rakódtak, egészen összenyomódom alattuk, hogy meddig kell még olyat dolgozni, amit nem szeretek, mikor mozdulhatok el, és mikor tudok újra egyedül kifizetni egy albérletet, és egyáltalán meddig kell még egyedül szenvedni, mikor lesz férjem, mikor lesz gyerekem, mikor írom meg végre a könyvem, mit akar tőlem Isten, miért ilyen bután boldog és jámbor itt mindenki? Egész nap mázsás súly volt a mellkasomon. Mellém sodródott egy tőlem néhány évvel idősebb kétgyerekes anyuka, Noémi, akinek a férje az utóbbi egy évben minden szabad idejét táltosokkal és látókkal töltötte, most is épp Erdélyben volt velük táborban, ami Noémit félelemmel töltötte el, azért is jött Homokkomáromba, hogy a férjéért imádkozzon. Tapintható volt a szorongása, már ketten voltunk,
ketten énekeltük a Jézus megígérted azt. A kis körmenet után kezdődött az
ünnepi mise, dicsőítés, tánc, ez a „karizmatikus feeling”, amikor először
tapsoltak, akkor egyet hátra is léptem. Noémival mindkettem meggyóntunk mise közben (én már száz éve nem gyóntam akkor), aztán azt mondta, a mise végét még megvárja és elmegy, mert ez az egész karizmatikus dicsőítés és hókuszpókusz nem jön be neki, különösen ebben az instabil állapotában. Annak a gondolata, hogy két perc múlva kifarol a kocsival a kolostor előtti parkolóból, mély riadalommal töltött el, nem tudom, mi szorította össze a szívem annyira, hogy azt éreztem, nekem innen most azonnal el kell mennem, hadováltam,
hogy megy a vonat, úgy alakult, hogy mégis vissza kell mennem Pestre, közbejött valami. M. nővér arcáról leolvastam,
hogy nem hiszi el, amit mondok, de jótékonyan, elfogadással búcsúzkodtak tőlünk. Amíg pakoltam, egyszerre borzongtunk és röhögtünk Noémival, annyira abszurdnak tűntek a kitárt karú, ujjongó ünneplők, csakis antiszociális viselkedésünk nyújthatott velük szemben bármifajta kapaszkodót. Eszünkben sem volt, hogy együnk a kertben fellógatott színes lampionok alatt megterített asztalról, pedig roskadásig volt rakva minden jóval. Csomagoltak nekünk belőle. Noémi elvitt az állomásra, persze, hogy akkor este már nem volt vonat, rosszul mondta nekünk a sógornője a telefonban, mikor kértük, hogy nézze meg a neten. Megkérdeztem hazavisz-e hozzájuk,(!) azt mondta persze. Tekeregtünk az úton Lenti felé úgy 60 kilométert, egészen az erdő mellett laktak, sötét volt, akkor már be kellett vennem egy nyugtatót, annyira ramatyul voltam, összevissza beszéltem, hogy eltereljem önmagamról saját belső, nyugtalan figyelmem, és bár Noémi nagyokat nevetett rajtam (évek óta nem nevetett ennyit, azt mondta), éreztem, hogy kezdek bezárulni. Évek óta nem volt ilyen depressziós epizódom, de tudtam, hogy nem ok nélkül van, és azt is tudtam, hogyan viselkedjek magammal szemben.
A ház zsúfoltságában is oltalmat adó volt, ücsörögtem a konyhában, bámultam a viaszosvászon abroszt, kis részletekre akartam fixálódni teljesen, hogy ne halljam az agyam kattogását. Noémi kilenc éves forma kislányát néztem, ahogy álmosan az anyja nyakába kapaszkodott, úgy várta haza, hogy elaludt a tévé előtt. Még azt sem akartam, hogy egy fal válasszon el tőlük, ezért mindannyian a hálószobában aludtunk a nagy franciaágyon, Noémi, a kislánya középen, és én. Elalvás előtt bevettem még egy nyugtatót, lassan kioldódtam. Hajnalban oldalt néztem, láttam, hogy mélyen alszik a kislány, a karjával nekem dőlt, tudtam, hogy jó helyen vagyok, és haza is jutok innen. Reggel jobban voltam, Noémi kevésbé. Azt mondta, alig bír valamit csinálni a ránehezedő súlytól, félelemtől, amit a férje dolgaival kapcsolatban érez, hogy lassan elszigetelődik, hogy a gyerekei is folyton kérdezgetik, miért olyan szomorú mindig, mikor régen annyit nevetett. (Akkor örültem neki, hogy tegnap sokszor sikerült megnevettetnem). Néztünk neki pszichodráma csoportokat az interneten, biztattam. Kivitt az állomásra, feltett a vonatra. Bizonytalan volt, de kedves, áradt belőle valami melegség. Mondta, hogy rajta van a Facebook-on, megadta a számát, hogy ha hazaérek feltétlenül hívjam föl. A vonatút végtelennek tűnt Zalából haza Pestre. Azonnal beszélni akartam egy pap barátomnak erről, amint hazaértem, (beszéltem is), iszonyúan felzaklatott ez az egész homokkomáromi tartózkodás. Nagy ijedtség. Miért? Bár kibeszéltem magamból, 3 hétig alig bírtam enni és aludni, dobáltam le magamról a kilókat, mégis valami üres józanságban hagytam, hogy zuhogjanak a fejemben a gondolatok, és közben úgy éreztem, fel van nyitva a mellkasom, amin Isten keze be-benyúlkál, hogy csavarjon egyet a szívemen. Zsigeri élmény volt, csontig hatoló félelem, és utólag visszagondolva csak a kezdet, valamifajta meghívás egy másfajta istenkapcsolatra. "Jézus, megígérted azt, hogy elküldöd nekünk Szentlelkedet." Így van tovább a dal, nemrég rákerestem a neten. Bennem csak az első sor számonkérése, emlékeztetése, dorgálása visszhangzott sokáig. De mit ígértél meg? És mikor váltod be? Be is váltotta pedig, mert elküldte a Szentlelket, aki velünk volt az M70-es úton, mikor Lentibe autóztunk Noémival, velünk volt, mikor Noémi bírt nevetni, velünk volt a házban, ahol hárman aludtunk a franciaágyon, velünk volt az esti enyhülésben, az ébredésben, a reggelben, amiben az ólomsúlyok ellenére is mindig ott van a remény.
Mikor akkor hazaértem, láttam, hogy Noémi többször is keresett, csak lemerültem közben. Visszahívtam, hogy minden rendben. Azóta nem tudom, mi van vele. A telefonom sincs már meg, amiben benne volt a száma. Remélem jól van. Nem lettem karizmatikus közösség tagja, mert nem az én utam, de azóta is vágyom vissza Homokkomáromba, ahol kétségkívül mindez velem történt, és ahol valamiképp minden elkezdődött.
