"Isten azért szurkol, hogy te boldog legyél, hogy neked sikerüljön az életed!"

Interjú Tornya Erika Sacré Coeur (RSCJ) nővérrel

Erika nővér

Kapucni és Fityula: Úgy látlak téged, mint egy állandóan izgő-mozgó energiabombát, egy nagyon jó humorú valakit, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a facebookos adatlapodon is az van feltüntetve, hogy „in a relationship”. Honnan hozod ezt az elevenséget, illetve egy másik fontos kérdés is adódik ebből, hogy összefügg-e ez a szegediségeddel, egyáltalán mit jelent neked az, hogy te szegedi vagy?

Tornya Erika: A „kapcsolatban” státusz, az nem volt humor (nevetünk nagyon), inkább egy bevállalás, mert távol áll tőlem a „Jézuska jegyese” megközelítés, sokkal inkább azt gondolom, hogy konkrét és jelen idejű, szenvedélyes kapcsolatban vagyok Jézussal. Ha ez nem lenne, akkor nem lennék szerzetes.

A humoromat a családból hozom. Az apai nagyapámat már nem ismertem, de ő állítólag legendásan jó humorú volt, annak idején a történelmi megpróbáltatásokat is csak a humorával bírta túlélni, ez sokat segített neki. De az öcsém is ugyanilyen jó humorú, sőt úgy tűnik, hogy ezt már az öcsém kislánya is örökölte, ha jó a kedve, kisgyerek létére odaül az asztalhoz, poénkodik és szórakoztatja a társaságot. Számomra a humor nem arra szolgál, hogy másokon nevessek, hanem teret ad: képes vagyok arra, hogy a fonákján nézzem a világot, ez segít relativizálni és a helyén kezelni a problémákat. Minden látszat és a sok kapcsolat ellenére alapvetően nehezen megközelíthető ember vagyok, számomra fontos a belső magányom, a csöndem (abból lépek ki és oda térek vissza), a humor talán a „távolságtartás” eszköze is.

A „szegediségem”is fontos. Az egyetemek miatt mindig is egy igen pezsgő szellemi életű és fiatal város volt, mert az egyetemek fiatalon tartották, tartják ma is. A mi időnkben, a nyolcvanas évek közepén, még a föld alatti katolicizmusnak volt egy különleges atmoszférája. Akkor Gyulay Endre volt ott a püspök, aki nagyon jó klímát teremtett, támogatta az ifjúságot, virágzó kisközösségi élet folyt. Én magam is nagyon hamar, gimnazistaként belecsöppentem ebbe. Mind ismertük egymást, rendszeresen találkoztunk például a havonta egyszer megtartott ifjúsági miséken. Szegedről hozom magammal a keresztény kisközösség iránti alapvető igényt.

KF: Olvastam, hogy Szent Ignác kollégista voltál 1992-95 között, és rögtön ebben az időben, nagyon korán találkoztál a Sacré Coeur nővérekkel. Elsősorban mi és ki hatott rád itt a legjobban, és miért pont egy ilyen kis létszámú közösség keltette fel az érdeklődésed mindazon túl, hogy a kollégium eleve adta az inspirációt egy Szent Ignác-i lelkiség megtalálásához?

TE: Egyrészt nem ismertem más rendet, ők voltak az elsők, akikbe „beleszaladtam”. A noviciátussal találkoztam közvetlenül, egy nyári táborban. Megfogott a vidámságuk, a természetességük, a köztük érezhető közösség. Jófej, normális, fiatal nők voltak, akik kíváncsiak voltak a világra, és azokra, akikkel találkoztak. És akkor kiderült, hogy Szent Ignác-i és nemzetközi rendről van szó! Elkezdtem hozzájuk járni, mert vasárnap esténként voltak náluk nyitott alkalmak, amikor lehetett menni vacsorázni és beszélgetni. Tetszett a légkör, hogy mennyire kíváncsian és nyitottan nyúlnak minden témához, a világképük átfogó volt. Amikor velük beszélgettem, kinyílt a világ. Azt éreztem, hogy én itt fontos vagyok, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Nem éreztem a nyomulást, hogy ezt a kislányt szerezzük meg, hanem szabadon hagytak, ezért azt mondhatom, nem annyira egy kimondott személy fogott meg, hanem az a légkör, amiben ott Isten nagyon erősen benne volt.

KF: Emlékszel az első ilyen alkalomra, amikor elmentél hozzájuk?

TE: Arra emlékszem, hogy milyen volt, mikor először találkoztam velük a Szentjánosbogár (megj. a 80-as évek második felében alapított keresztény gyermek-és ifjúsági mozgalom, melynek jelenleg a Párbeszéd Háza jezsuita intézmény ad otthont) táborban. Akkor egy novíciát szólítottam meg, elkezdtem kérdezgetni tőle pl. olyanokat, hogy milyen módon mostok, mit esztek? És ő olyan birkatürelemmel válaszolgatott minden kérdésemre! Én pedig azt éreztem, hogy egyre tüzesebb vagyok. Az első estén nagyon emlékszem, hogy Puskely Mária Szerzetesek c. könyvéről beszélgettek a nővérek, az az árnyaltság és intelligencia, ahogyan azokról az időkről meséltek, amikor lehetetlen volt szerzetesnek lenni az ötvenes években, az nagyon izgalmas volt. 24 éves voltam, mikor beléptem közéjük.

KF: Biztosan sokszor szóba kerül, akár az általad tartott hivatástisztázó alkalmakkor is a te szerzetesi életedben történt különös fordulat, hiszen egy nagyon pörgős életet éltél a renden belül, mindenbe belevetetted magad és talán ezért is -a te szavaidat idézve-hamar kiégtél, belebetegedtél, végül otthagytad a rendet. Akkor ez nyilván az egyetlen menekülési útvonal volt a túlélésre. Az azt követő 10 évben hogyan gyógyultál meg, és hogyan dolgoztad fel ezt a kudarcot, mi vezetett téged vissza mégis a Szent Szív Társasághoz?

TE: Utólag visszanézve ez a 10 év nekem egy nagyon fontos időszak volt, és hogy valójában mi adta meg a gyógyulást, azt most sem tudom. Azt tudom, hogy amikor rájöttem, hogy baj van, és valami nagyon-nagyot kell változtatnom, akkor kiléptem a rendből. Szerencsés vagyok, mert van egy nagyon jó családom, akik mellettem álltak. Anya rendkívül erős asszony, apa figyelmes ember, ők támogattak. Illetve a baráti köröm, akikre mindig lehet számítani. Kilépésem után elkezdtem dolgozni a „rendes” szakmámban – gépészmérnök vagyok – jó környezetben, klassz kollégákkal, anyagilag és erkölcsileg megbecsülve.

Ezekben az években kezdtek „működni” az életemben azok a dolgok, amiket a novíciátusban tanítottak, hogy reggel imádkozzak, tartsak csöndet, mérlegeljem azt, hogy milyenek a kapcsolataim, hogy hogyan álljak az anyagi javakhoz, és én ettől boldog voltam, csak nem szerzetesi, hanem civil körülmények között. Bekerültem a Keresztény Élet Közösségébe, (megj: Loyolai Szent Ignác lelkiségének világi hívők által követett formája), tehát nem egyedül voltam, hanem volt körülöttem egy élő csoportosulás. Legyeskedtek körülöttem érdeklődő férfiak is, ha akartam volna, bármikor házasodhattam volna, de számomra egy közösségi „csoportosulás” mindig vonzóbb volt, mint egy házasság. Hogy mitől találtam rá újra a hivatásomra? Azt hiszem, itt kezdődik a misztika. Amikor öt évvel később újra éreztem a hívást, nem akartam ezzel foglalkozni, mert attól féltem, hogy csak magamat akarom igazolni. Azt gondoltam, egyszer már ez a lemez lejárt, ennek vége van. Hogy adjak Istennek egy esélyt, elvégeztem a Sapientiát. Nem a megszerezhető tudás érdekelt különösebben, hanem az, hogy kipróbáljam magam, hogy tudok-e ilyen klerikusabb körökben létezni - bírtam. Muszáj volt észrevennem, hogy teljesen meggyógyultam, és az életem itt van, nagyon nehéz volt ezt kimondani. Talán így utólag, azt mondhatom, nem rizikóztam nagyot, mikor visszatértem a rendbe.

KF: A család nem féltett egy újabb kudarctól?

TE: Érteni most sem értik ugyan, de elfogadták. Így szeretnek, ahogy vagyok.

KF: Nagyon sok helyen lehet találkozni a neveddel, főleg ha a hivatással kapcsolatos  lelkigyakorlatokat böngészi az ember, nyilván ennek ahhoz is köze van, hogy nagyon hitelesen tudsz erről a témáról beszélni a rendből való kilépés, majd a későbbi visszatérés által. Az általatok szervezett programok jelenleg milyen módon, milyen egységekben folynak, például mi a különbség a GPS és az Istenképek között?

TE: A rendünkben én vagyok a hivatásgondozó, ez a küldetésem. Mikor negyvenegy évesen megkaptam ezt a feladatot, hogy hivatásgondozás, körülnéztem a városban, és akkora generációs szakadékot láttam magam és a fiatalok között, hogy el nem tudtam képzelni, hogy mit tudunk majd kezdeni egymással. Tíz év gyári munka után át teljesen át kellett állni. Ott minden mérhető volt, itt legfeljebb csak érzem, hogy mi lesz ebből tíz év múlva.

Interjú után derűsen a Párbeszéd Házában

Jelenleg a hivatásgondozás három lábon áll nálunk, az első az ima, mi magunk, nővérek folyamatosan imádkozunk, mert hiszünk abban, hogy Isten küld társakat, illetve, mert fontosnak tartjuk azt, hogy mi magunk is legyünk érzékenyek a hivatás kérdésére.

A második pillér a virtuális jelenlét. Észrevettük, hogy a Facebookon vannak a fiatalok, illetve van egy blog, amit vezetek (megj. www.hivatasrscj.blogspot.hu), úgyhogy viszonylag sok kapcsolat van ilyen felületekről. Ügyelek rá, hogy a megkeresésekre hamar reagáljak, hogy lássák a fiatalok, hogy itt élet van, ez nem kirakat. Mert aki hivatáskereső, az nagyon érzékeny, és ha nem kap azonnal választ, akkor megy tovább.

A harmadik pillért maguk a programok képezik. Az internetes jelenléttel az a célunk, hogy hamar személyessé tegyük ezt a találkozást, a kereső kerüljön bele valamelyik csoportunkba. Szeptembertől decemberig van a GPS, ezt Mariola nővérrel csináljuk párban, ez egy általános életút tervező program, ami minden második kedden három órás est, egyfajta keresztény önismeret. Az a tapasztalatunk, hogyha valaki elakad a fejlődésében, azt viszonylag kis impulzussal tovább lehet segíteni, az elakadás oka általában az, hogy valamire rágörcsölnek a fiatalok, ezért itt a figyelmüket tágítjuk ki, hogy ne csak a problémára koncentráljanak, hanem azt is lássák, hogy Isten mindenben benne van. Jók a tapasztalataink, mélyek a megosztások, vannak nagyon konkrét döntések: van aki eldönti, hogy házasodik, van aki eldönti, hogy nem megy külföldre, vagy esetleg munkát cserél. „Rossz ember” még nem volt nálunk, fantasztikus embereket kapunk!

Aztán januártól májusig van egy kimondottan hivatástisztázó, szerzetes hivatáskereső kurzusunk, egy hónapban egyszer egy szombat, olyan nőknek hirdetjük, akik szeretnék eldönteni, hogy szerzetesek szeretnének lenni vagy sem. Fiatalokat várunk, de túl fiatalokat azért nem, mert a mi életstílusunk egy belső kontrollt és motivációt igényel, ezért az ideális jelölt 24 és 35 év közötti.

Az Istenképek workshop pedig onnan jött, hogy a lelkivezetés során többször szembesültem vele, hogy maga az istenkép sok ember számára probléma, érdemes ezen tudatosabban dolgozni. Kidolgoztunk egy négy estés folyamatot, ezt Erzsivel (Erzsébet nővér) tartottuk. Ide jöhetett bárki. Reméljük, még folytatódni tud, ez az időnktől és az energiáinktól függ. Szeretnénk folyamatosan a lelki beszélgetésekből eredő tapasztalatokra építeni a kurzusokat, hogy arra regálhassunk, ami tényleg van, ami egzisztenciálisan érinti és érdekli az embereket. Nekem ez szívügyem.

KF: Primér élményem veled kapcsolatban a személyiségedből fakadó üdítő szertelenség (nagyon nevetünk). Ehhez képest a Szent Ignác-i szellemiség talán kicsit szikárnak mondható, pont emiatt is érdekelne, hogy volt-e valami a képzésed során, amin pont az attitűdöd miatt esetleg nehéz volt átrágnod magad?

TE: Alapvetően nagyon kényelmesen érzem magam a mi lelkiségünkben. A szertelenség talán egyfajta belső szabadságból jön, merek spontán lenni, és elmondani a véleményem, mert alapvetően otthon érzem itt magam. De egyébként van emögött egy nagyon komoly belső fegyelmezettség, hol vannak a határok, meddig barátkozom, hogy mennyit dolgozok, mennyit pihenek, stb, bár ezt az egyensúlyt még mindig tanulom, a szentignácos múltam és a multinacionális gyárban töltött idő miatti teljesítménykényszert még mindig próbálom levedleni.

KF: Gyakran publikálsz lelkiségi cikkeket, A lélek súlya a szeretet c. írásod, amely a 2013. júniusi Szív újságban jelent meg, az én személyes kedvencem tőled. Itt leírod egy álmodat, amelyben Szent Ignáctól kérsz tanácsot, ebből úgy tűnik nekem, igen közeli barátságban vagytok. Mit jelent neked az ő személye, és mit Szent Magdolna Zsófia a ti rendetek alapítőnője?

TE: Most járok egy képzésre Németországba, ahol alaposan átvettük Ignác életét, és azt érzem, hogy nagyon sok mindenben magamra tudok ismerni belőle. Az első szerzetesi időszakom végi kudarc volt hasonló ahhoz, mikor Ignácnak ellőtték a lábát. Egy sikeres, jól képzett embernek egyszercsak minden kicsúszik a lába alól, mégis Isten valójában itt tudott benyúlni az életembe. Akkor tértem meg igazán, amikor kiléptem a rendből. Magdolna Zsófiával ott érzek rokonságot, hogy ő teljes mértékben a kapcsolatok embere volt, halálakor már 2600-an voltak a rendben. Azt látom, hogy az egész evangelizációs munka nagyban a kapcsolatokon is múlik és ebben Magdolna Zsófia nagyon bátor volt.

KF: Voltam Henri Boulad jezsuita atya előadásán nemrégiben, (máj. 18-án zajlott a Párbeszéd házában) és a vele készített régebbi interjúdat is olvastam, ő arról beszél, hogy egyedül maradni sokáig nem lehet, a nyolc-tíz fős kisközösségek erejében érzi a jövőt. Úgy látom, hogy a Sacré Coeur nővérek körül is léteznek ezek a nyolc-tíz fős közösségek, akár a táncmeditációra, akár más programra gondolok, ez spontán alakult így, vagy a rend tudatosan építi ki maga körül ezeket a kisközösségeket?

TE: Itt a kérdés a mennyiség és a minőség. Maximum 12 főig működik egy csoportban a személyesség, ezért inkább csinálok két csoportot egy héten, minthogy átmenjünk előadás jellegbe, aminek megvan a veszélye, hogy „sztárparádé” legyen, és inkább rólam szóljon. Mi csupán tereket nyitogatunk, a személyesség a lényeg, a személy a lényeg. Legyen egy tér, ahová aki belép, megtudja magát mutatni. A 8 fős csapatok az ideálisak, nem ismerhetek 20 embert, de hatot mondjuk igen.

KF: Nagy kérdés és órákig lehetne róla beszélni, de mit gondolsz, keresztény értelmiségiként mik a legfőbb buktatók, tabuk a gondolkodásban?

TE: Nagy buktatónak érzem, hogyha elkezdünk elméleteket gyártani (hogy például van-e Isten, vagy nincs), illetve fundamentalista „vagy-vagy” harcba keveredünk. Amikor a személyekről teljesen átcsúszik a fókusz az elvekre, ott is gond van. A valóság tagadása is veszélyes. Ha például a szentek életrajzát nézzük, láthatjuk, hogy Isten általában úgy dolgozik, hogy meghagyja az alaptulajdonságokat. Ha valakit szentté akar tenni, nem változtatja át, hanem a meglévő tulajdonságaira épít, azokat formálja át.

KF: Kétszer megjártad a Caminót. Mit adott ez az élmény?

TE: A Camino egy szenvedély, egy varázslat, egyrészt benne van az én teljesítménycentrikusságom, másrészt kinn lenni a természetben, az csodálatos. Második utamon sátorral voltam, és ez óriási nagy szabadságot adott: haladtam, de szabad is voltam. A Caminón találkozol emberekkel, 1-2 napot együtt mentek, de aztán elengeded őket. Sok találkozás van benne, és saját magam legyőzése is jó dolog. Ha azt mondanák, hogy holnap induljak, azonnal mennék!

KF: Bónuszkérdésem elmaradhatatlan a vége felé. Mik a kedvenc filmjeid?

TE: Ádám almái, Hétköznapi Mennyország, Brian élete, Jöttünk, láttunk, visszamennénk.

KF: A renddel kapcsolatban mi most a legnagyobb terved, vágyad?

TE: Nekem, mint hivatásgondozónak vágyam, hogy Isten küldjön hozzánk fiatalokat, hogy találkozzunk olyan nőkkel, akik rájönnek arra, hogy ebben az életformában lehet boldogan élni. Lássák meg a fiatalok, hogy a szerzetesi életforma egy reális életforma! Sokan csak a tiltásokat veszik észre, de ha a „fonákját” meg bírjuk nézni, akkor ebben óriási szabadság van, Isten kezébe helyezni az életem persze nagy kiszolgáltatottság, kell hozzá bátorság, de minden napot megimádkozva Istennel tölteni, egy közösségben, a belső szabadság, a boldogság lehetősége.

Én magam nem „elméleti teológiát” szeretnék közvetíteni, hanem azt, hogy te itt és most fontos vagy. Isten azért szurkol, hogy te boldog legyél, hogy neked sikerüljön az életed. Lehet, hogy, ezek nagy szavak, de én erre tettem föl az életem. Ez nem olcsó spiritualitás, hanem tanúságtétel Jézus Szívéről: hiszem, hogy te alapvetően jó vagy, és ha tudsz építeni erre a jóságra, akkor meg tud változni az életed!

(Az interjú 2015. május 19-én készült a Párbeszéd Házában.)