2015. március 31., kedd

Utórezgések/Bakonybéli bencések 6.

Meg mernék esküdni rá, hogy mikor szombaton este hazaérkeztem és szokás szerint a kulcsommal matattam a kapunál, az a pár sétált el mellettem, aki pénteken betoppant a monostori boltba, és kérte, hogy hadd nézhesse meg az arborétumot. Minden út Újlipótba vezet, ezt már tudom egy ideje. 
Itthon vagyok, esik az eső, és ma este Toroczkay András könyvbemutatóján (Búcsú Éhestől) voltam a Nyitott Műhelyben. Hosszú idő után megint láttam írókat és szerkesztőket egy kupacban, ez a filmezéses periódusban, azaz júniustól már felejtős. Erre most nem akarok gondolni. Sokkal inkább a kegyelmek erejére, amiket a szerzetesekkel való találkozás, vagy az imában való apró, de előretartó lépések nyomán kapok. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe arra is emlékeztet, hogy "Istennél semmi sem lehetetlen." (Lk 1, 37). Pályát változtatni életed delén, gyereket szülni későn, lakótárs helyett lelki társat találni, kiszállni, amiből ki kell, beszállni amibe be kell, elhagyni, megalkotni, megírni, megvívni, legyőzni, kivárni, elhinni, elfogadva megváltoztatni, meggyógyulni, megtérni. Szabadon élni, mert a szabadság a legnagyobb kincs. 
A bakonybéli bencések minden este az Ave Reginát énekelték a kompletórium végén a templomban, és aztán Ábel atya meghintett minket a vízbe mártott zöld csokorral. 
De előtte, még a kápolnában mindig azt is, hogy "Ments meg minket Urunk, mikor ébren vagyunk. Őrizz meg minket, ha alszunk, hogy Krisztus Urunkkal virasszunk és békességben nyugodjunk!" Szeretem a mondatok egyszerűségét, és bennük az Istenhez való odafordulást. Mostantól ez lesz az én esti imám is. 

Az áldó csokor

Az apátsági templom belülről







2015. március 30., hétfő

Lepréselt képek agyam titkos rekeszében/Bakonybéli bencések 5.


Várjuk a rántott gombát,
Szent Benedek vigyáz ránk a falról
Március 28-án, szombaton délután jöttem vissza Bakonybélből. Reggel összeszedtem magam és felkeltem a 06:30-as zsolozsmára, utána elbúcsúzott tőlem Izsák testvér, vele már nem fogok találkozni. János testvér viszont hazajött a Tanulmányi Házból és a déli imaóra után, Nusit, újonnan érkező férjét, Viktort, és engem újra meghív a szerzetesi ebédlőbe. Zöldségleves, rántott gomba rizzsel, mentaszörp, Izsák testvér nagymamájának hókiflijei mind az asztalon. Ezeket már mind lepréseltem és elraktároztam az agyam egy titkos rekeszébe, hogy egyszer majd történetre váltsam őket, csakúgy mint Laci, a karbantartó oblátus velős, tömény mondatait, a monostori kulcsok zörgését, a traktor zúgását, a csillagos eget, a szerzetesek ruhájának suhogását, amikor ima előtt átöltöznek, vagy mosolyukat, amikor szép estét kívánva biccentenek a folyosón, a zsolozsma fenségességét és azt a sok A4-es papírra írt nevet, akikért mind szól a könyörgés, a zsolosmás könyvben eligazodni vágyók igyekezetét, a fehér falak egyszerűségét, az oroszlánok őrizte, nagy zöldbe nyíló kaput, az elbillentett fejű hóvirágokat, a tömény medvehagymaszagot, Borit a kifogyhatatlan bakonybéli történeteivel, Helga cukkolását, a gyerekek okos szemét, és ahogy felváltva recitálják a gyógynövények nevét, a zöld csokrot a korsó mellől, amivel minden este áldást kaptunk a kompletórium végén, az égő gyertyákat, a kis kápolnában nyikorgó padokat, az esőt, a napot, az elvándorolt somogyi bikákat az erdőben, még a Family Frost-os kocsi tülkölését is, ami gyakorta behallatszott a monostorba.


Melósruha és habitus jól megfér egymással



Szokásos déli elmélkedés a kereszt előtt

Őrzik az arborétumot


Háborítatlan hóvirág mezők
Elköszöntem a testvérektől és erőt kívántam nekik (Günternek és Jánosnak) az örökfogadalomig tartó időszakhoz. A boltban beszereztem a kötelező Szent Mauríciuszos ajándék kulcstartókat és délután négykor felpréseltem magam a hazafelé felé tartó buszra, ami tele volt ordítóan pesties külsejű és beszédű nyugdíjasokkal, akik túrázni ruccantak ki a Bakonyba. Menjetek el Bakonybélbe, nemcsak azért, mert a bencés regula egyértelműen rendelkezik a vendégfogadásról (Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust, mert ő maga mondja majd egykor: "Idegen voltam, és befogadtatok engem" Mt 25,5), hanem azért is, mert bár nyitottságukban senkit sem kényszerítenek imára, a végén úgyis velük együtt akarjátok majd mondani a zsoltárt minden este!



2015. március 27., péntek

Kevesen vannak a bátrak/Bakonybéli bencések 4.

Ábel atya (ő a monostor perjele egyébként) megszámolta, hányan merészkedtünk ki a szeles, barátságtalan délutáni időben is Borostyánkútra, hogy végigjárjuk a keresztutat. Mert ha csak egy maroknyi bátor ember velünk tart, már nem éltünk hiába, ahogy ő fogalmaz. De ez már délután volt, és addig annyi minden történt.
Későn fekszem, ezért a kora reggeli ima most is kimarad, a reggelinél Günter testvér osztja ki az aznapi feladatokat, majd barátságos mosollyal két harapófogót helyez a tányérunk mellé. Marikával és Nusival felmegyünk a gyógynövényszárító padlásra, a kötelekre aggatott akasztókat kell majd megszorítgatni, aztán a gyógynövényes ládákat végigmosni, és felmosni a padlót sokszor, ezt majd Nusi csinálja. Hideg van, de a levegőben simogató gyógynövény illat.


A gyógynövényszárító padlás

A ládák immár kisúrolva
Mikor ezzel végzünk, megyünk déli imaórára, utána pedig ebédelünk, és aztán újra be kell ülnöm a boltba, mert Helga nincs, Izsák testvérnek meg dolga van. Épp, hogy kilép az ajtón, megáll egy busz a monostor előtt, shoppingolásra éhes, tülekedő turistákkal, mint a klasszikus kandi kamerás videókban. De fürkésszék csak nyugodtan az eladó arcát, mert ő nem pánikol! Hisz, a vonalkódos leolvasást már tudom a pittyegővel, ugye, a termékeket is ismerem nagyjából, majd kóstoltatok mézet és likőrt, ahogy Helga csinája, és túlélem ezt a rohamot. Csak kétszer kell rácsörögnöm Izsák testvérre, mert persze, hogy most van rossz vonalkód a karamelita ostyán, és persze, hogy most nem vesz be valamit a gép, de egyébként minden fajin. Aztán később visszajön és levált, én meg mehetek keresztútra Nusival. Kisétálunk Borostyánkútra hárman Günter testvérrel, fúj a szél, de azért nem vészes, szóba kerülnek az indiánok és Cseh Tamás, aki rengeteg időt töltött Bakonybélen. Nándi, a keresztút szervezője egyedül ácsorog a kápolna előtt. Némi egyeztetésre persze szükség van, mert itt is elkel majd Günter testvér hangja, ő gyönyörűen énekel és szinte egész nap, eszembe jutott, hogy a teli doboz Homeovox tablettámat (hangóvó homeopátiás drazsé, egyszer egy felolvasáson már csodát tett velem, amikor iszonyúan beteg voltam), elküldöm majd neki.
Nándi egyeztet az énekekről keresztút előtt

A gyerekek nagyon figyelnek
Maroknyi csapatunkban van jó pár gyerek, Ábel atya lazán tolja a babakocsit fel a lejtőn, a kicsik almát rágcsálnak, de közben tágra nyílt szemmel figyelnek. Már rég jártam keresztutat, én is úgy csinálok, mint a gyerekek. Figyelek. Jó a végén felérni a kálvária tetejére, és biztosan tudni, hogy a gyötrelmek és a valóságos halál után van feltámadás, ezáltal nyer igazolást az egész Újszövetség, ha ez nem történt volna meg, Jézus személyében csak egy kivételes képességű Mesterről és Tanítóról beszélhetnénk, Istenről aligha.

Kálvária

Lenn, a kápolna mellett láttam egy feszületet, az volt ráírva: Hinni jobb. 

Hinni jobb




2015. március 26., csütörtök

Napsütötte sáv/Bakonybéli bencések 3.

Kompletórium után (21:15 körül) rendszerint besurranok a monostorba, mert wifi csak a vendégebédlőben van. A szerzetesek ilyenkor még kicsit fenn vannak, (különösen ha vendégek, családtagok látogatják meg őket, mint pl. most Izsák testvér szülei), de azért tíz körül már elmennek aludni, mindegyik napjuk hosszú, és korán reggel már kelni kell. A felső ablaksor mind az ő szobájuk, ide senki nem mehet fel rajtuk kívűl. Este csillagos az ég, és kristályos a levegő, körülöttünk a Bakony. Azért ez jó, hogy legalább az erdő közelében vagyok, ha már az erdőben játszódó könyvemmel változatlanul nem is haladtam semmit.



Délelőtt persze  megint medvehagymáztunk, a tegnap leszedett mennyiség kevesebb volt, 11-ig végeztünk is a darálással, üvegbe töltéssel de megvan a 300 adag, Marikáék szerint még egyszer ki kell menniük az erdőre, de én akkor már nem leszek itt. Én vagyok az a lány, akinek napok óta zöld a körme, medvehagyma szagú az összes ruhája, a haja, a tenyere, és már meg sem érzi. Közben már férjhez adnának, Postás Petit szánják nekem, aki a legjobb szívű ember a faluban. Sajnos, nem találkozhatom vele, mert vasárnap nem leszek itt misén, nagy konspirátorok a csajok, de ez vicces.
Vendégek jönnek, megtelik a Szent Günter ház. Az egy négyzetméterre jutó lelkésznők száma nőttön-nő, a reformátusok vonzódnak a bencés lelkiséghez, talán ez a fajta egyszerűség állhat legközelebb az ő világukhoz.
Ja, Helga is back! Délután adott apró feladatokat a boltban nekem is, Nusinak is. Ő egyébként évekig a pannonhalmi pincészetben dolgozott, igazi bakonybéli lány, és egész véletlenül még a kertészmérnöki szakdolgozatát is a bakonybéli monostori kertből írta, persze akkor még nem tudta, hogy minden út ide vezet a végén. Az összes gyógynövény nevét vágja latinul. 
Helga
Rakott brokkoli volt az ebéd, finom volt, pedig a brokkolit csak levesnek szeretem. Az elmúlt napokban alig ettem. Nem volt olyan fontos. Különösen, ha arra gondolok, hogy Anzelm testvér egész böjtben nem evett, csak ivott. (A palacsintás napon már evett.) Egyébként ma már 3-al kevesebben vannak a testvérek, de az imákkal nem lehet leállni, létszámcsökkenés esetén sem.
Günter és Izsák testvér (háttérben) a zsolozsmán
Este a vesperás és kompletórium között Izsák testvérrel megcsináltuk az interjút, én nagyon élveztem, hamarosan olvaható lesz. Igazából, azt érzem, hogy a Jóisten kedvét leli ebben a projektben és minden úton-módon segítségemre van, hogy amit elterveztem erre az évre, azt mind meg is valósíthassam.



2015. március 25., szerda

Beépülni, tenni, amit ők/Bakonybéli bencések 2.

A monostorban öt szerzetes lakik. De öten legalább tízfelé szaladnak. Ábel testvért tegnap egyik percben még egy guruló farakás tetején láttam, a másikban már hívek gyűrűjében, Anzelm testvért elnyeli műtárgymásoló műhelye, ahol a pompás réz és ezüst keresztek, gyűrűk, medálok készülnek, Günter testvér ma Pannonhalmára ment, János testvér hétközben a budapesti Szent Benedek Tanulmányi Ház lakója, Izsák testvér jegyesoktat, Helga távollétében beugrik a boltba a pult mögé, és fekete kapucniban természetesen jelentős forgalmat produkál, két vevő közt fordít, cikket ír, és válaszol az én kérdéseimre. Ma például elmesélte, hogy a nevét azért kapta, mert ő volt az első, aki Pannonhalmán kívül, már itt Bakonybélben lett jelölt, novícius, ideiglenes fogadalmas, és végül örökfogadalmas.  
Az untig ismert Ora et labora jelmondat észrevétlenül az én életemet is felgyorsítja, önkéntesként résztvevője leszek annak a ritmusnak és cirkularitásnak amiről a Szerzetesi szigeten beszéltek (lsd. március 11-i bejegyzésem), és megértem, mennyi mindenre kell figyelni, dolgozunk és imádkozunk, énekelünk és közösséget szervezünk, harangozunk és vendéget fogadunk, mindezt időre, időben. Nagyon könnyű elúszni. Néha Maria nővérnek érzem magam a Muzsika hangjából, annyira figyelni kell, hogy tartsam a rendet, mert napi négy imaalkalommal megszakítani a munkatevékenységet, azért kezdőknek jelentős kavarodást okozhat. (igaz, a reggel 06:30-as laudesre eddig még nem sikerült felkelnem).

A medvehagyma őrület tetőzik, ma Borival és Marikával megkezdtük a feldolgozást a konyhán, azt mondják tegnap 200 üvegre valót szedtünk az erdőben.
Nők nélkül még a bencések sem boldogulnak
 (balra Marika, jobbra Borika)
.
Ezt én szedtem, mostam és kanalaztam üvegekbe

Közben lett egy szobatársam, Nusi, ő református lelkész, neki ma kulcstartókat kellett eszkábálnia Anzelm testvérrel, úgyhogy csak az imaalkalmakkor találkoztunk. Ebédre mákos palacsinta van, mert a fiúk azt nagyon szeretik, Nusival mi is meghívást kapunk az asztalukhoz, érdeklődőek, kérdeznek Andy Vajnáról, és arról is, hogy melyik munkámra vagyok a legbüszkébb. (Az Apaföldre egyébként.) Szóba kerül az Amelie csodálatos élete (annyira fáradt vagyok, hogy először Anzelmet írtam), Ábel testvér a Lady Di boldoggá avatásáról szóló jeleneten nevet, de akkor is óriásit hahotázik, amikor elmondom neki, hogy Székesfehérvárt mi a külföldi filmekben francia kisvárosként szoktuk eladni. Nusi egy lehetséges református zarándoklat útvonalát beszéli meg a testvérekkel. Igen, református, és mégis zarándokol. Ő már egy újgenerációs lelkésztársadalom felnövekvő tagja, aki szerint a zarándoklat nem ájtatoskodó, katolikus népi babra. A ebédlőasztal mellől elviharzunk a lányokkal egy újabb medvehagyma szedésre, ma egy másik, sokkal gyérebb részen szedjük délutáni hűvös szelekben, hazafelé lelassítunk az út közepén, anniyra elámulunk három hegynek tartó óriási szarvasbikán. Laci,  a karbantartó szerint ezek somogyi bikák, mert egy szarvas "képes egy éccaka alatt az országot is bejárni." Nem vettük észre, hogy az erdészet igazgatója már egy ideje minket figyel a szemből közeledő autóból. Mutatjuk az általa kiadott passzust, bürökrácia van mindenhol. Hazaérek, beülök a boltba, mert kezdődik Izsák testvér jegyesoktatása. 
Itt volt már az ideje egy monostori boltos selfie-nek, nem gondoljátok?
Épp gyertyákat árazok.
17:00-or szentmise, Gyümölcsoltó Boldogasszony van, Mária meghívásán gondolkodom. Izsák testvér azt prédikálja, hogy az Isten egy jó energia, akinek a befogadására törekedni kell, a befogadás állapota pedig egyáltalán nem könnyű. Néhány hete egy lelkigyakorlaton az imában azonosulnom kellett volna azzal a Szűz Máriával, aki az angyali üdvözletet fogadja, és Jézust hordja a szíve alatt. Kapásból az volt az első gondolatom, hogy nehogy csalódást okozzak a Mindenhatónak, szóval előfeltételeztem, hogy el fogom szúrni a küldetést. Optimista alkat vagyok, itt mégis a mit ne felől közelítettem, nem pedig a lehetőség oldaláról. De a rendszeres ima tényleg helyet csinál Istennek, aki növekedne is, ha az ember hagyná neki. 
Mise előtt
Mise után vesperás,  ide írom belőle a kedvenc részem, amit mindig mondunk a végén: Isten segítsége maradjon mivelünk. Válasz: És távollévő testvéreinkkel is. Különösen szép, ha arra gondolok, hogy ők arra gondolnak, aki ötük közül épp akkor nincs velük.

Medvehagymára hangolva/Bakonybéli bencések 1.

Szent Móric (Mauríciusz) és Vértanútársai
ismertebb nevén Apátsági Templom Nepomuki Szent János 

szobrával
Hétfőn reggel tízkor megérkeztem a bakonybéli bencésekhez, hogy monostori önkéntesként megkezdjem dolgos napjaim. Kezdetben csak szemlélődtem és örültem, például a monostor kertkapuját őrző oroszlánszobroknak, az ajtón túl feltáruló háborítatlanul burjánzó hóvirág mezőknek (mint a mesében), a fehérhátú fakopáncsnak, (elrepült, mikor észrevette, hogy megálltam a fa alatt és őt bámulom), a szobámnak, a közösségi étkezőnek, amiben teljesen egyedül garázdálkodhattam, annak, hogy két-három alkalom után már nem veszítem el a fonalat a vastag pannonhalmi zsolozsmás könyvben, a monostori boltnak, ahol gyertyákat árcímkéztem, és levendulás mézet kóstolgatva, Helgával, a cserfes termékmenedzserrel diskuráltam, egyszóval mindennek, és csak hagytam, hogy elragadjon és beszippantson az ezeréves, élő monasztikus hagyomány. A novellákkal hetek óta nem haladok, ez van, mit csináljak. És akkor egyszercsak a medvehagyma szüret közepén találtam magam, hej, mit nem adnának ezért a budai biopiacosok. Csak éppen ez itt a színtiszta valóság, nem holmi gasztrosznobéria!

Itt a tavasz!
Borival és Marikával (a monostor öntudatos és nélkülözhetetlen dolgozónőivel) tegnap 10-től negyed 3-ig térdepeltünk a zöldben, és szedtük a medvehagymát, (Günter testvér is besegített, ő irtó gyorsan tudta szedni).
Szóba került a munkám, és hogy nemsokára újra háborús filmsorozaton dolgozom majd -a háborús film mindig megtalál- erre Borka ujjongva mesélte, hányszor látta a Top Gun-t, meg a Pearl Harbour-t. A Pearl Harbour moziba kerülése idején (2000-ben), épp egy multiplexben dolgoztam, patrisztika óra után rohantam kukoricát sütni, éjfél után sétáltam haza a Ferdinánd hídon, és botladoztam a Szinyei utcai gangos lépcsőházban, mindig rám kapcsolódott a villany. Nuska a Bartókra szeretett elaludni, én nem annyira, mert az éjszaka közepén gyakorta ránk ijesztettek a kortárs szimfóniák, és olyankor azt sem tudtuk, hol vagyunk. A falon lévő töviskoszorús fekete keretes Jézus kép volt a nyugvópont rossz álmok ellen. Most is ott van. Mikor már nem  lakom ott. 





2015. március 19., csütörtök

Vízen járás, beavatás

Vízen járás. 
Ivan Konsztantyinovics Ajvazovszkij festménye, 1888
Vigyél fürdőruhát, dünnyögte anyám fejcsóválva, mikor mondtam neki, hogy hova megyek szombat este. Ő ezt teljesen komolyan gondolta, de nem, fürdőruha, az ide pont nem kellett. 
kedvcsináló trailer megnézése után már izgatottan vártam a Vízen járók éjszakája eseményt, mely a jezsuiták, a  Sacre Coeur Nővérek, a Segítő Nővérek és a Jézus Szíve Társasága szervezésében került megrendezésre. Szerintem tuti jó cím, azonnal megragad, és elindítja a fantáziámat, ujjongva mondom magamban, hogy ez az, igen, süllyedjen a félelem, én is vízen akarok járni! Másfél órával a hivatalos program kezdete után érek a Párbeszéd házába, egész délelőtt a Kármelben takarítottam, porszívóztam, gyóntatószekrényt mostam, port töröltem, ez valójában számomra is hihetetlen, mert kemény pénzeket vagyok képes fizetni még családtagoknak is, pusztán azért, hogy megszabadítsanak ettől a gyötrő és teljesen értelmetlen (hisz folyton újratermelődik, ez alatt az idő alatt mennyi könyvet el lehet olvasni!) tevékenységtől. De a Kármel, az más. December óta sok időt töltök a beimádkozott falak között, ide járok misére, hittanra, katekézisre, igyekszem minden percet alaposan kihasználni, míg megint el nem indul egy újabb film, és ezzel együtt az őrült hajtás. A takarítást önként vállaltam, ráadásul a dermesztő hideg ellenére még élveztem is, mert lássuk be, nem mindenki mondhatja el magáról, hogy Marton Marcell atya egykori gyóntatószékét fényesítheti. Délutánra ki voltam purcanva, nem tagadom, jól megfájdult a torkom is, ezért értem csak később a programra. Tornya Erika, Sacre Coeur nővér szívélyesen fogad, és megnyugtat, hogy nem maradtam le semmiről, csak a vacsoráról, azt meg nem bánom, pótlom a bemutatkozást is, velem együtt mások is jöttek később. Az érdeklődők nagyobb részt huszonéves lányok, fiúkat leginkább a szervező jezsuiták között látok. Rögtön egy interaktív feladattal indul az est, három csoportra osztva egy hatalmas fehér papírra kell leírnunk, hogy mi jut eszünkbe a jezsuita lelkiségről. Nem akarok dicsekedni, de szerintem a mi ábránk lett a leglátványosabb a hatalmas fával, és a levelekbe rajzolt számtalan kulcsfogalommal. 

Irkafirka
A jezsuita lelkiség fája
Az ábrák ismertetése után a szervezők kezdtek beszélni az általuk fontosnak tartott fogalmak tisztázásáról. Elhangzanak a gyökerek, Jézus, lelkigyakorlat, megkülönböztetés, indifferencia és szentignáci család kifejezések. Döbbenten hallom, hogy Franciaországban több mint háromszáz szentignáci lelkiséget követő közösség működik, Magyarországon 5 db van, a teremben abból is csak 4, mert az Angolkisasszonyok-legnagyobb bánatomra- itt és most nem képviseltetik magukat. A következő blokkban filmvetítéssel, rajzokkal mutatkoznak be a szerzetesrendek, majd átsétálunk az egy emelettel feljebb lévő kápolnába, ahol ízelítőt kapunk a szent ignáci imamódszerből. Mire kinyitom a szemem, Mesi -még ha fáradtan is- már megérkezett a Bánk bán előadásról, (a barátnőm az Operaház kórusában énekel), és éppen tapasztalatokat cserél a szemlélődő imáról a mellette ülő jezsuita szerzetessel. De ami a lényeg, és engem minden másnál jobban érdekel: jön a nővérbelezés. 

Nővérbelezés
Ez a hardcore kifejezés nem az én fejemből pattant ki, a nővérek emlegetik így egymás között nevetve a következő műsorszámot, utalva arra, hogy milyen lelki tortúra vár rájuk a következő körben. Egy számomra fontos személy Balthasar könyve (A három nap teológiája) végleg nálam maradt, arra van ráragasztva figyelmeztetésül egy matrica, amin az áll, hogy "Vérboci könyvek", lehet, hogy ide is kéne egy "Vérboci event" figyelmeztető tábla, komoly témát érzek. A fiúk ki is vonulnak, jöhetnek a kényes kérdések, face to face. Nem mondtam, de itt egy nővér sem fityulás, leginkább csak a nyakukban lévő kereszt és az ujjukon lévő gyűrű jelzi a rendhez való tartozást, van közöttük egykori gépészmérnök, tanár, sőt közgazdász is. Magabiztos derűvel beszélnek a hivatásuk rájuk találásáról, és Krisztus visszautasíthatatlan hívásáról. Mézinger Gabi nővér SCJ egyenesen azt mondja, hogy Jézus elcsavarta a fejét, Magdi nővér SR ugyancsak arról beszél, hogy bár volt udvarlója, és édesanya szeretett volna lenni, olyat mint az Úr Jézus, egyik férfi sem tudott ajánlani. Talán a legfontosabb kérdés, hogy van-e minőségi különbség az Istennek vagy a családnak szentelt élet között, de az üzenet egyértelműen az, hogy a Jóisten mindenkit meghív a vele való személyes kapcsolatra és ehhez különböző utakat ajánl. A szerzetesnek sem egyértelműen hatalmas a hite, lehet a családosoktól is tanulni, de a szerzetes egész életének középpontjában Jézus áll, minden más csak ebben, és ehhez képest nyer értelmet. Elhangzik egy olyan kérdés is, hogy ha lehetne, mit lopnának vissza a civil életükből, de mindannyian megegyeznek abban, hogy ez nem hangsúlyos téma, mert ha le is kell mondaniuk valamiről, számtalan mást is kapnak helyette, és egyébként is, mi lenne az az állapot, amelyben nem kellene lemondani semmiről, hisz bizonyos szempontból a házasság köteléke is egyfajta lemondás. Az állandó nőkkel való együttlétben azért, egészségesen hat a férfiakkal való közös munka, ezt örömmel újságolják. A végtelenségig tudnánk még beszélgetni, de a fiúk már egyszer ránk nyitották az ajtót, úgyhogy mostanra már türelmetlenül toporognak. És akkor mooooooost? Csak nem? De! A sütemények és teák fedezékéből izgatottan nézem, ahogy a termet betöltő zenében, Krisztina nővér SCJ beköti az emberek szemét egy sállal, akiket szép lassan beszippant egy ajtó, még látom Zoli atyát SJ, ahogy megfogja  a kezüket, és elindul velük, de hogy hova mennek, az titok. Kicsit ideges vagyok, mert nekem a szembekötősdi halál, ezen a ponton nehezen bírtam a drámajáték vezető kurzus önismereti játékait, és nem szerettem azt se, ha pszichodrámán befogták a szemem, sőt még a lépcsőházban is hosszú percekig totális bénaságban tudok állni, ha rám kapcsolódik a villany. Látás nélkül nem tudom elképzelni az életem. Én jövök. A szememen a sál, tényleg nem látok semmit, legszívesebben elfutnék, de az röhejes lenne. Lassan lépegetek, vezet egy kéz nagyon óvatosan, és aztán más kezek vesznek át, ők is nagyon figyelnek, lépcsőkön megyek le, később liftbe szállok. Valaki úgy susog, miközben visz, mintha a tenger morajlana, ezért hálás vagyok. Remegnek az arcizmaim. Később mondják, hogy vegyem le a cipőm, mert szent helyhez értünk, leveszem, aztán érzem, hogy aki segít lehúzni a csizmám, az Balla Erika nővér SCJ, megismertem a hangját, ő nevette egész este a legnagyobbakat. Az ő hangjáért is hálás vagyok. Rálépek valami puha matracra, szól a zene, lépegetek előre, mint a baba, mikor járni tanul. Ha süllyednék is, fellöki a talpam a matracba szorult levegő, vízen járok! Ez jó! Jézus azt mondja a tanítványoknak, mikor a hánykolódó bárkából vízen sétáló kísértetnek nézik őt, hogy "Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!" Mt. 14, 27. Péternek persze bizonyítékra van szüksége, és azt mondja: "Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen!" Mt 14,28. Jézus csak annyit mond, gyere, Péter el is indul, de pár boldog lépés után úrrá lesz rajta a félelem és süllyedni kezd. Jézus Péter magatartására is reflektálhatna úgy, ahogy Kánában a kafarnaumi tisztviselőnek azt feleli, hogy "Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek." Jn 4, 48, mikor az fia gyógyulását kéri tőle. Kierkegaard A keresztény hit iskolája művében ennek fordítottját is kimondja, tudniillik, "A csodát semmi sem bizonyíthatja: ha ugyanis nem hiszed, hogy a Krisztus az, akinek vallja magát, akkor a csodát is tagadod. A csoda képes rá, hogy felkeltse a figyelmedet-ekkor feszültség tölt el, és a dolog azon fordul meg, mit választasz, a botránkozást-e, vagy a hitet, és a szíved fog megnyilatkozni." (Atlantisz, Budapest, 1998 117. o.) Botránkozni vagy hinni. Az első mindig könnyebb.
A vízen járás véget ért. Belépünk valahova, leveszik a kendőt a szememről, a kápolnában vagyok. Mikor mindenki megérkezik, megtartjuk a szentmisét, kicsi asztalkával a szőnyegen, egyszerűen. A miséről visszatérve krémes hegyek várnak ránk, mintha a beavatásunkat ünnepelnénk. Mesi már majdnem összecsuklik, hívunk egy taxit és hajnali három körül Újlipótnak hazafelé megállapítjuk, milyen vagányak voltak ezek a nővérek. A vízen járás hosszabb távon fejti hatását. Napok óta csak erre gondolok. 

2015. március 11., szerda

Ultramaraton, Men in Black


Elindítom a blogom, ha már Nuska (nagyon közeli barátom, szintén az Angolkisasszonyos osztályomból, volt lakótársam, munkatársam és kifogyhatatlan kreativitású szabad gondolkodó, akinek lépten-nyomon ilyen klassz dolgok pattannak ki a fejéből) segített kitalálni ezt a vidám designt a táncoló apácákkal!
Kitört a tavasz. Bármilyen hihetetlen is, télpárti vagyok, de azért a napnak én is szoktam örülni, ezért márc. 1-jén, délelőtt 11 után, csatlakoztam a jelenleg fél évig Budapesten tartózkodó, egyébként Dallasban élő 73 éves Marton Bernát ciszterci atya ultramaratonjához a Margitszigeten, egy szigetkör erejéig. Bernát atya rendszeres maratonista, és mivel idén nem lehetett "hazájában" a szokásos fort worth-i Cowtown versenyen, be kellett érnie a mi Szigetünkkel, a kinti szervezők még hivatalos rajtszámot is küldtek neki. Rengeteg ciszterci gimis gyerek, szülő futott vele (az atya vendégoktatóként angolt tanít a Budai Szent Imre Ciszterci Gimnáziumban), kicsivel több mint 40 perc alatt tettük meg az 5 km-es távot, de Bernát atyának ez már akkorra sokadik kilométere volt.  Még így, ismeretlenül is tuningolt, hogy vele futhatok, jó volt nézni az előttem imbolygó baseball sapkás fejet, felvenni a ritmusát, végig igazodni hozzá. Mindenesetre, teljesítményét konstatálva bácsinak én semmiképp sem nevezném.

A kiírás

Bernát atya szusszan egy szemvillanásnyit a sokadik kör után
Ugyanezen a napon, este 21 órakor a Loyola Caféban, a Szerzetesi sziget rendezvénysorozat vendégei a bakonybéli bencések voltak. Tudtam, hogy vannak bencések Pannonhalmán, Tihanyban, (ezek klasszikus osztálykiránduló helyek),  Győrben, de hogy létezik egy monostor a Bakony szívében, ahol monasztikus életformát folytató, saját termékeiket webshopon keresztül árusító szerzetesek is élnek, arról fogalmam sem volt. A program címe (Men in Black) sokak érdeklődését felkeltette, a szomszéd utcában lévő Jézus Szíve templom jezsuita 8-as miséjéről hullámokban jönnek át az emberek, első blikkre úgy tűnik, még a csillárról is lógnak. Vagy csak mindenki a likőröket és a bazsalikomteát akarja megkóstolni? Ez az első alkalom, hogy a Loyola Caféban járok, az első alkalom, hogy személyes résztvevője vagyok a Szerzetesi szigetnek. Úgy tűnik profikkal van dolgunk, a falon mindenhol turisztikai irodákat megszégyenítő Bakonybélt népszerűsítő színes plakátok, az egyiken a szerzetesek biokertészkednek, a többin öles betűkkel felirat hirdeti, hogy Krisztus elé semmit sem helyezve, vagy Bakonybél, szentek földje, de Izsák testvér már az elején felhívja rá a figyelmet, hogy bár tetőtől-talpig feketében vannak, ők mégsem az űrből jöttek.

A képen (balról jobbra) Ábel testvér, János testvér,
 Izsák testvér, Günther testvér

Két női hanggal kiegészülve rögtön énekkel indítanak, mert a Benedek-rendi zsolozsma szerves része az ének. 
Günther és Izsák testvér énekel
Aztán-ahogy ők fogalmaznak- jöhet a bencés partra vetett halak élveboncolása. A sajátos talk show moderálására egy orvos barátjukat kérték fel, aki rögtön tudtunkra adja, hogy már pedig most nem egy szerzetesrendről lesz szó, mely nyomokban szerzetest is tartalmazhat, hanem a nagybetűs SZERZETESEK-ről, tiszta, tömény, hígítatlan formában. Kusza rajzokat helyez a földre, melyek különböző helyeket jelölnek a monostor területén, mindenkinek oda kell állnia, ahol a legjobban szeret lenni. Ábel testvér a fűtőházat választja, János testvér felségterülete a konyha, szerinte 98 kilónál kevesebb súlyú szakács nem kelt hiteles benyomást, ugyanakkor méltatja a testvérek alázatát, mert ők a csalánlevestől kezdve az élesztőpástétomon át, a többszöri nekifutásra sem sikerült tormakrémlevesig, általában mindent panasz nélkül elfogyasztanak. A moderátor a következő körben szavakat mond, melyekre mindig más testvér reflektál, elmondják mennyire fontos a monostorban a "ritmus" és mivel jár, hogyha ez a ritmus bármi miatt megbomlik. Az "önfeledtség" szónál Izsák testvér lovagló szenvedélyéről beszél, Günther testvér megemlíti a sziklamászást, a szerzetesekneknek lehetőségük van heti egy napot szabadon tölteni. Izsák testvér a "csalódás" szó kapcsán azt magyarázza, hogy kezdetben, mikor megérkezett Bakonybélbe, meg volt győződve róla, hogy ez a földi paradicsom, melynek kapujában mi sem egyszerűbb, mint szentté válni. Az itt eltöltött évek azonban fokozatosan felismertetik a szerzetessel, hogy Bakonybél nem a paradicsom, az itt lakók pedig korántsem szentek. Persze, a szerzetes is ember, de erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni, gyakran idealizáljuk őket, pedig ha belegondolok hogy ez ugyanolyan mikroközösség, mint mondjuk, egy munkahely, máris azt érzem, nekünk mezei embereknek is van még remény a gyengeségeinken úrrá lenni, legalábbis, ha ők erről ilyen nyílt természetességgel tudnak beszélni, akkor én is irgalmasabb tudok lenni önmagamhoz, azt hiszem, ez a lényeg. Az ökumené kérdése nagyon érdekes pontja az egész bencés lelkiségnek, van református is a közösségben, érdekelne persze, hogyan létezhet szerzetes gyónás nélkül. Ez azért fogas kérdés! Ábel testvér az elfogadás elvét hangsúlyozza a Bakonybélbe érkező látogatók kapcsán is, erőszakos térítés nincs, mindenkivel azon a szinten lépnek kapcsolatba, amelyen keresztül azt a vendég kéri. 
Az est vége felé bazsalikomteát kóstolgatok, aztán együtt imádkozzuk a kompletóriumot, persze sokat énekelve. Március 23-án útra kelek Bakonybélbe, hogy 1 hetet önkéntes munkásként tölthessek a monostorban, de addig kizárólagos jogot formálok rá, hogy mégiscsak földi paradicsomként gondoljak erre a helyre, ahol nem kevesebb, mint 12 féle gyógynövényes csokoládé lelhető fel, és akkor a medvehagyma püréről meg a levendulás mézről még nem is beszéltem! Hej, mi lesz velem, ha ásót adnak a kezembe, mert bevallom, nemcsak a kézimunka, de a kerti tennivalók is meglehetősen távol esnek az érdeklődési területemtől. De mindent a nyitottság jegyében, spontán alkat vagyok, és még egyébként sem láttam igazi biokertészetet! 






2015. március 6., péntek

O. A. M. D. GL. /In memoriam Teréz nővér


Ő itt Teréz nővér. Vagány, nem?

Teréz nővér 1994-ben, 84 évesen, Egerben

Hivatalos nevén Delacasse-Jeszenkovits Terézia, nővértársainak csak Jesszi, nekünk Teréz nővér volt. A képet 15 éves koromban készítettem róla az újdonsült Canon AE-1-es gépemmel, valamelyik óra utáni szünetben a sulimban, az egri Angolkiasszonyok Sancta Maria Leánygimnáziumának udvarán. Akkoriban a fotózás volt az egyik szenvedélyem, és a fényképezőmet mindenhová magammal hurcoltam. Amint látszik, Teréz nővér cseppet sem volt búskomor alkat, bár a kép készültekor már nem tanított nekünk németet, annál nagyobb elánnal vetette bele magát, többek között, a kerti tennivalókba is. Gyerekként is nehéz volt vele lépést tartani, valódi örökmozgóként folyton pörgött-forgott, mindig előttünk járt. Imádta a modern kütyüket, állandóan videókamerázott vagy fényképezett, szerette a savanyúcukrot, tudott síelni, és ha a legkisebb lustaságon kapott bennünket, akkor jó párszor hangosan elismételtette velünk, hogy Ich bin ein Faulpelz./Naplopó vagyok.
Az egész élete szüntelen aktivitás, dinamika, élni akarás, és optimizmus volt. Pedig az ötvenes években kötegnyi tanári oklevéllel a zsebében, a budapesti Április 4. (korábban Röck) Gépgyár segédmunkásaként kellett dolgoznia, 57-ben aztán emigrált is Ausztriába, matematika-fizika-kézimunka szakos tanárként Kremsben, St. Pöltenben, és Bécsben tanított. A nyolcvanas években foglalkozott szellemi fogyatékos gyerekekkel, könyvtárat rendezett, és ebben az időszakban fordította németre Gárdonyi Géza Isten rabjai c. regényét is. 1990-ben, iskolánk megnyitásakor, végleg hazaköltözött Magyarországra, pedig ekkor már 80 éves volt! Tőle tanultam meg németül imádkozni és énekelni, tőle hallottam először Christian Morgenstern verseket, sőt órák előtt még tornáznunk is ezen a nyelven kellett, mert az ép testben ép lélek mottóját nemcsak a saját, de a mi életünkre nézve is kötelező érvényűnek tartotta. Könnyen osztogatta az egyeseket, de az ötösöket is, mikor okosakat mondtunk, soha ki nem fogyó, mini Milka csokikkal teli szatyrával, a kilencvenes évek elején, nekünk ő maga volt a színes, szagos, szabad Nyugat. A német mellett a kézimunkát is ő tanította, szerintem, ebből a tárgyból messze én voltam a legbénább, minden keresztöltést Mesi (máig a legjobb barátnőm) csinált helyettem az agyongyűrögetett próbavásznamra, de még abban is szeretet volt, ahogy Teréz nővér ilyenkor a kezemet fogva, végig azon bosszankodott, hogy aki ilyen ügyes németes, hogy lehet ennyire ügyetlen kézimunkás. Derűs volt, gyakorlatias, de lényeglátó, rengetegett bohóckodott, mégis azon tanáraink közé tartozott, aki mindvégig hiteles tudott maradni előttünk. 91 évesen még monográfiát írt Az angolkisasszonyok zugligeti intézete címmel, azért ez csúcs, na én pont ilyennek képzelek egy reneszánsz embert! Sosem játszott kicsiben, mindig arra tanított, hogy a Jóisten mindannyiunkat nagy dolgokra hív, pártolta a tehetséget, míg élt, tőlem is minden osztálytalálkozón megkérdezte, hogy híres író vagyok-e már, pedig az idő tájt se nem írtam, se nem filmeztem még, nappal Arisztotelész szemináriumokra jártam, éjszakánként pedig külföldiek elakadt autóit mentettem egy nemzetközi biztosító cég telefonszolgálatánál.
Másfél hónappal a 100-ik életéve betöltése előtt ment el (naná, hogy Skorpió volt!), a temetése is igazi örömünnep volt, sokan ott voltunk az osztályból, úgy emlékszem, senki nem sírt. Ma, amikor másról sem szólnak a dolgok, mint a kisszerűségre való buzdításról, és az életben való lavírozás biztos technikáiról, felnőttként még jobban tudom értékelni, hogy zsenge leányéveimben, egy ilyen lánglelkű, sugárzóan bátor nő mellett nevelkedhettem. Határtalan bizalma volt az Istenben, az életemnek ezen a pontján, most azt hiszem, ez a tény hat rám leginkább. Hogy megnyugtat a német nyelv keménysége, és bármikor, álmomból felébresztve is elsorolom az Akkusativ és Dativ prepozícióit, kétségkívűl Teréz nővér érdeme. Ha arra a szóra gondolok, hogy Haza/Heimat, akkor is eszembe szokott jutni a mosolya, és ahogy azt mondja, hogy kisfiacskám. Varrni persze ma sem tudok jobban, és ez már így is marad. 
Viszont van hat betű, amit 12 éves korom óta, a mai napig minden egyes füzetem, jegyzetem első oldalára beleírok, ahogy ő tanította: O. A. M. D. Gl. Omnia ad maiorem Dei gloriam, azaz Mindent Isten nagyobb dicsőségére! Titkon biztos ő járt a fejemben, amikor kitaláltam, hogy a megszentelt élet évében annyi szerzetessel fogok találkozni, ahánnyal csak tudok, mert rengeteg nagyformátumú, csodálatos ember él a közösségekben, sőt a közösségek létezése már önmagában is nagyszerű, arról már nem is beszélve, hogy ez mind itthon van, nálunk, sokszor karnyújtásnyira, néha kicsit messzebb, de mindenképp körülöttünk! Remélem, bárhol járok is, jól közvetítek majd, és mindaz, amit írok, azoknak is érdekes lesz, akik nem hisznek. Szóval, kinek másnak is ajánlhatnám ezt a blogot, ha nem Neki? Hahó, Teréz nővér, látja, nem vagyok Faulpelz, remélem vezeti majd a kezem!