O. A. M. D. GL. /In memoriam Teréz nővér

Ő itt Teréz nővér. Vagány, nem?

Teréz nővér 1994-ben, 84 évesen, Egerben

Hivatalos nevén Delacasse-Jeszenkovits Terézia, nővértársainak csak Jesszi, nekünk Teréz nővér volt. A képet 15 éves koromban készítettem róla az újdonsült Canon AE-1-es gépemmel, valamelyik óra utáni szünetben a sulimban, az egri Angolkiasszonyok Sancta Maria Leánygimnáziumának udvarán. Akkoriban a fotózás volt az egyik szenvedélyem, és a fényképezőmet mindenhová magammal hurcoltam. Amint látszik, Teréz nővér cseppet sem volt búskomor alkat, bár a kép készültekor már nem tanított nekünk németet, annál nagyobb elánnal vetette bele magát, többek között, a kerti tennivalókba is. Gyerekként is nehéz volt vele lépést tartani, valódi örökmozgóként folyton pörgött-forgott, mindig előttünk járt. Imádta a modern kütyüket, állandóan videókamerázott vagy fényképezett, szerette a savanyúcukrot, tudott síelni, és ha a legkisebb lustaságon kapott bennünket, akkor jó párszor hangosan elismételtette velünk, hogy Ich bin ein Faulpelz./Naplopó vagyok.

Az egész élete szüntelen aktivitás, dinamika, élni akarás, és optimizmus volt. Pedig az ötvenes években kötegnyi tanári oklevéllel a zsebében, a budapesti Április 4. (korábban Röck) Gépgyár segédmunkásaként kellett dolgoznia, 57-ben aztán emigrált is Ausztriába, matematika-fizika-kézimunka szakos tanárként Kremsben, St. Pöltenben, és Bécsben tanított. A nyolcvanas években foglalkozott szellemi fogyatékos gyerekekkel, könyvtárat rendezett, és ebben az időszakban fordította németre Gárdonyi Géza Isten rabjai c. regényét is. 1990-ben, iskolánk megnyitásakor, végleg hazaköltözött Magyarországra, pedig ekkor már 80 éves volt! Tőle tanultam meg németül imádkozni és énekelni, tőle hallottam először Christian Morgenstern verseket, sőt órák előtt még tornáznunk is ezen a nyelven kellett, mert az ép testben ép lélek mottóját nemcsak a saját, de a mi életünkre nézve is kötelező érvényűnek tartotta. Könnyen osztogatta az egyeseket, de az ötösöket is, mikor okosakat mondtunk, soha ki nem fogyó, mini Milka csokikkal teli szatyrával, a kilencvenes évek elején, nekünk ő maga volt a színes, szagos, szabad Nyugat. A német mellett a kézimunkát is ő tanította, szerintem, ebből a tárgyból messze én voltam a legbénább, minden keresztöltést Mesi (máig a legjobb barátnőm) csinált helyettem az agyongyűrögetett próbavásznamra, de még abban is szeretet volt, ahogy Teréz nővér ilyenkor a kezemet fogva, végig azon bosszankodott, hogy aki ilyen ügyes németes, hogy lehet ennyire ügyetlen kézimunkás. Derűs volt, gyakorlatias, de lényeglátó, rengetegett bohóckodott, mégis azon tanáraink közé tartozott, aki mindvégig hiteles tudott maradni előttünk. 91 évesen még monográfiát írt Az angolkisasszonyok zugligeti intézete címmel, azért ez csúcs, na én pont ilyennek képzelek egy reneszánsz embert! Sosem játszott kicsiben, mindig arra tanított, hogy a Jóisten mindannyiunkat nagy dolgokra hív, pártolta a tehetséget, míg élt, tőlem is minden osztálytalálkozón megkérdezte, hogy híres író vagyok-e már, pedig az idő tájt se nem írtam, se nem filmeztem még, nappal Arisztotelész szemináriumokra jártam, éjszakánként pedig külföldiek elakadt autóit mentettem egy nemzetközi biztosító cég telefonszolgálatánál.

Másfél hónappal a 100-ik életéve betöltése előtt ment el (naná, hogy Skorpió volt!), a temetése is igazi örömünnep volt, sokan ott voltunk az osztályból, úgy emlékszem, senki nem sírt. Ma, amikor másról sem szólnak a dolgok, mint a kisszerűségre való buzdításról, és az életben való lavírozás biztos technikáiról, felnőttként még jobban tudom értékelni, hogy zsenge leányéveimben, egy ilyen lánglelkű, sugárzóan bátor nő mellett nevelkedhettem. Határtalan bizalma volt az Istenben, az életemnek ezen a pontján, most azt hiszem, ez a tény hat rám leginkább. Hogy megnyugtat a német nyelv keménysége, és bármikor, álmomból felébresztve is elsorolom az Akkusativ és Dativ prepozícióit, kétségkívűl Teréz nővér érdeme. Ha arra a szóra gondolok, hogy Haza/Heimat, akkor is eszembe szokott jutni a mosolya, és ahogy azt mondja, hogy kisfiacskám. Varrni persze ma sem tudok jobban, és ez már így is marad. 

Viszont van hat betű, amit 12 éves korom óta, a mai napig minden egyes füzetem, jegyzetem első oldalára beleírok, ahogy ő tanította: O. A. M. D. Gl. Omnia ad maiorem Dei gloriam, azaz Mindent Isten nagyobb dicsőségére! Titkon biztos ő járt a fejemben, amikor kitaláltam, hogy a megszentelt élet évében annyi szerzetessel fogok találkozni, ahánnyal csak tudok, mert rengeteg nagyformátumú, csodálatos ember él a közösségekben, sőt a közösségek létezése már önmagában is nagyszerű, arról már nem is beszélve, hogy ez mind itthon van, nálunk, sokszor karnyújtásnyira, néha kicsit messzebb, de mindenképp körülöttünk! Remélem, bárhol járok is, jól közvetítek majd, és mindaz, amit írok, azoknak is érdekes lesz, akik nem hisznek. Szóval, kinek másnak is ajánlhatnám ezt a blogot, ha nem Neki? Hahó, Teréz nővér, látja, nem vagyok Faulpelz, remélem vezeti majd a kezem!