Interjú Dr. Baán Izsák bakonybéli bencés szerzetessel
 |
| Izsák testvér/Hétköznapok a monostori boltban |
A klasszika-filológiás érdeklődésed mennyiben függ össze azzal, hogy végül bencés szerzetes lettél? Nem feltétlenül arra gondolok, hogy a kedvenc regényed A rózsa neve volt-e, de tudom, hogy a latin és a görög mellett még szírből is fordítasz, ami együttesen mindenképp a középkor iránti vonzalmadat mutatja.
Az én monasztikus szerzetességhez való utam eredendően egy
intellektuális út volt, nem volt semmilyen ismeretem, tapasztalatom arról,
hogyan élnek a szerzetesek, viszont nagyon sokat olvastam középkori, latin,
főleg ciszterci irodalmat. Aztán fölfedeztem a sivatagi atyák világát, ezzel
párhuzamosan volt némi alapismeretem latinul és görögül, melyeket igyekeztem
fejleszteni, hogy mindinkább hozzáférjek a szövegekhez. A korai szerzetesség
kapcsán Szent Benedek, és vele együtt a Kelet-Nyugat kapcsolat is előkerült,
időben ehhez képest másodlagos volt, hogy később találkoztam hús-vér
szerzetesekkel. Azok az ideálok, amik engem abban az időben, 2000 körül megmozdítottak,
Magyarországon akkor egy konkrét helyen voltak fellelhetőek, és ez a hely
Bakonybél volt. Itt nem kellett nagyon-nagy köröket leírni, hogy az eszménytől eljussunk
a valóságig. Szerzetesként később volt lehetőségem komolyabb tanulmányokat
folytatni, a korai szerzetességre specializálódtam, a szakdolgozat témámhoz kellett
megtanulni szírül, egyébként ezt a nyelvet használom a legkevesebbet. Elsősorban latinból és
görögből fordítok.
Volt olyan pozitív példaképed a közvetlen családi környezetedben,
akinek a jelenléte, élete arra ösztönzött, hogy szerzetes legyél? Nagyon
vallásos családból jössz?
A család egyáltalán nem volt vallásos, nem is jártak templomba, az,
hogy én eljutottam templomi közösségbe, az javarészt baráti szálakon keresztül
alakult. A nagyszüleim, nagymamáim azzal egyidőben kezdtek el újra templomba
járni, hogy én elindultam ezen az úton. Az apai nagyapámról azt mondják, hogy
nagyon vallásos ember volt, őt nem ismertem, két éves voltam, amikor meghalt. A
történelem szeretetete viszont az anyai nagyapámtól jön, aki még klasszikus
nevelést kapott a csurgói református gimnáziumban, sok nyelvet tudott, a
hadifogságban is ennek a képességének köszönhette az életét. Ő sokat mesélt
nekem gyerekkoromban a régi dolgokról, a természetről, történelemről.
Olvastam Enzo Bianchi könyvét (Nem vagyunk
különbek, Enzo Bianchi, Bencés Kiadó, 2008),
amely lényegében amellett foglal állást, hogy a jövő csakis és kizárólag a
monasztikus szerzetességé. Te is ennyire radikális vagy? Mint bakonybéli „elsőszülöttnek”,
aki már novícius is itt volt, (megj. innen jön az Izsák név), mennyire volt
nehéz a klasszikus pannonhalmi szocializáció
ellenében egy újfajta, monasztikus bencés hagyomány mellett kiállnod,
ütközött-e ez bármilyen nehézségbe, hogy te itt akartad magad elkötelezni, Bakonybélben?
Az első kérdésre válaszolva, én próbálok realista lenni. Enzo Bianchi
sajátos karizmája, hogy ő próféta, ha úgy tetszik, egy nagyon sarkos, megmondó
ember, egy megosztó személyiség, aki meg is bánt másokat, de az én személyiségem
nem ilyen, én ettől lágyabb, elfogadóbb vagyok. Inkább a dialógus embere vagyok,
mint próféta. Nagyon hiszek abban, hogy a monasztikus életnek van jövője, látom
is nyugaton, hogy az aktív rendek nagyon küzdenek, egy világos identitású,
imádkozó közösség az manapság vonzóbb is tud lenni. Elég sokfelé jártam, és azt
gondolom, hogy aki ma szerzetesnek
megy, az radikalitásra és az Istennek adott életre vágyik, tehát az, ami
50-60 évvel ezelőtt volt, hogy léteznek tanítórendek, betegápolórendek, és azt
a modellt követem, hogy én egy közösség keretében, mondjuk tanár leszek, az ma
már kevesebbeket vonz. A radikális szegénységben, nagyon komoly imaéletet megvalósító
közösségek azok, ahova ma mennek fiatalok.
A realizmus viszont az, hogy Magyarországon bencésként, egy magyar
bencés hagyomány örököseként nem lehet azt megtenni, amit a bose-iek, (megj. az Enzo Bianchi által alapított
monasztikus közösség Észak-Olaszországban) nem lehet egy tabula rasa-val
elindulni, eltörölni mindent. Nálunk van egy nagyon erős pasztorális hagyomány,
azaz a szerzetesnek valamilyen formában szolgálnia kell a társadalmat, nem igazán
lehet legitimálni a létet, ha ez a szolgálat hiányzik. A bakonybéli közösség is
úgy született, hogy ennek az elvnek a kompromisszumaként van itt egy plébánia,
és mivel a mi imádságos életünk nagyon sokakat vonz, ebből születik a
közösségnek a lelkigondozás, lelkivezetés, vendégfogadás, lelkigyakorlatozás
szolgálata is. Ennek a közösségnek van egy vállaltan családias, befogadó jellege.
Ez a 17 év amióta vagyunk, egy komoly keresésről szól, hosszú utat tettünk meg,
de még van hova fejlődnünk, és vizsgálnunk, hogy mit is akar a Szentlélek tőlünk,
és mi lesz a helye ennek a bakonybéli alapításnak később a magyar egyházban. Én
vagyok az első, aki már ide léptem be, 2001 nyarán költöztem be, novemberben
öltöztem be, de nekem nem kellett utat törnöm. Készen kaptam mindent, néhány
szerzetes leírta, hogy mi itt a benedeki regula és azt azt megelőző szerzetesi
hagyomány szerint szeretnénk élni. Ekkor velem együtt öten voltunk itt, az
akkori testvérek közül Anzelm testvér, és én maradtunk itt. A bakonybéli hőskorszaknak, a hajnali négy
órás imával, a valóban komoly fizikai munkával, az igazán radikális testvéri szeretettel (összezárva, pici helyen éltünk), volt egy nagyon erős húzása. Ugyanakkor
hiányzott egy szilárd alap, háttér, tapasztalat, és egy gazdasági tervezés is,
ami miatt néhány év után, ebben a formában nem tudtuk megtartani ezt a
közösséget. Volt egy nagy kataklizma, 2007-ben újra kezdtük hárman, Ábel testvér,
Anzelm testvér, és én. Ezután az én szerepem gyökeresen megváltozott, addig a
legfiatalabb szerzetes voltam, de az újraindulásban én lettem az, aki Anzelmmel
együtt a folytonosságot képviselte, (Ábel akkor jött) és egyben az a bencés is,
aki soha nem élt Pannonhalmán, aki a magyar bencés hagyományt csak áttételesen
kapta. Pannonhalmától sok segítséget és nagy szabadságot kaptunk, de ugyanígy Bianchitól
és egy belga monasztikus közösség előljárójától is.
Cukkolás tárgya néha, hogy te nem voltál pannonhalmás?
Nem, ez sosem cukkolás tárgya. Harmonikusan tudunk együtt élni, így öten
(megj. a korábbiakban felsoroltak mellett
a monostorban él még János és Günter ideiglenes fogadalmas testvér is) nagyon
különbözőek vagyunk. Egy monasztikus közösség vagy úgy születik, hogy valakik
kezdenek egy teljesen új dolgot, és a Szentlélek vagy megmutatja az utat vagy
nem, vagy egy már meglévő közösség életre hív egy kisebb közösséget, egyengeti
az útját, de az alapított közösség viszi tovább az anyaközösség profilját, eszményrendszerét.
Bakonybél egy öszvér, egy hibrid, nem zöld mezős beruházásként indult és nem
úgy, hogy Pannonhalmáról kiléptek emberek. Pannonhalma alapította újra ezt a
közösséget, de úgy, hogy az itt lévők markánsan más irányba próbáltak
elindulni. Én tudom magamról, hogy egy teljesen új, karizmatikus leader által
létrehozott új közösségbe be se léptem volna, számomra fontos volt, hogy a
bencés hagyomány élő áramába be lehessen állni, ezért együtt kell működnünk, folyamatosan hordoznunk és
értelmeznünk kell azt az örökséget, ami a miénk. Bakonybélben nagyon
erős a remete alapító szentjeink öröksége, Günter és Gellért itt vannak a
falakban, és a helyben, ez nagyon jó, ebből iszonyú sokat lehet meríteni. De
benne van a tanítórendi örökség is, a vidéki monostor marginális léte, az ötvenes
feloszlatás, és a nővérek is itt vannak, (megj.
korábban irgalmas rendi nővérek éltek itt) az az 50 év, amit ők itt
leéltek, mindig viszonyítási alap. Az egyháztörténelemből én úgy látom, hogy nagyon
veszélyes az, amikor valaki úgy kezd újat, hogy nincs köze a kezdetekhez.
Olaszországban találkoztam olyan közösségekkel, akik nagyon sok jószándékkal,
de kevesebb megkülönböztetéssel kezdtek bele szerzetesi projektekbe, valamilyen
hatást és időleges sikereket el is értek a környezetükben, de mivel nem álltak be már egy komoly, meglévő áramlatba, ezért
egy idő után problémák lettek, úgyhogy ezek a közösségek tönkrementek.
El tudnád képzelni, hogy nincs feszültség a pasztorális munka és a
monasztikus élet között?
El tudnám. (nevet) Én jobb szeretném, ha így lenne. 14 éve élek itt, és
talán csak az idős korosztállyal nem volt dolgom lelkipásztorként. Nagyon sok
mindent csináltam, sportegylet alapításban vettem részt, tanítottam zenét, nyelveket,
hittant, korrepetáltam.
Bakonybél identitásában, jövőképében ez szintén egy nagyon fontos
kérdés, mert egy ilyenfajta vegyes identitás, hogy monasztikus közösségként lelkipásztori
teendőket látunk el, nagy feszültséget generál, amely problémáról kétféle
szinten beszélhetünk.
Az első a gyakorlati szint. A lelkipásztori munka végtelen, és sok
tekintetben nem egyeztethető össze a monasztikus életrenddel. Amit korábban
tapasztaltam, hogy pl. voltunk sportolni fiatalokkal, vagy csináltunk
filmklubot, ezt mind csak este lehetett csinálni, ami vagy ütötte a kompletóriumot,
vagy későbbre tettük, de akkor másnap nem lehetett fölkelni. Ez azért sem
szerencsés, mert a monasztikus szerzetes életében első helyen a zsolozsma van.
A másik szint a spirituális szint. A puszta élmény, a kiüresedés, az eszköztelenség,
az emberi erős kötődések elengedése, a testvéri kapcsolatok megtartó ereje,
mind fontos jellemzői a monasztikus életnek. Csupaszon állni Isten előtt, nem
akarni mást tenni, csak Isten
jelenlétében élni a napomat, ennek jól bevett módjai a fizikai munka, az
ima, a csend.
A lelkipásztori munka közvetlen és nagyon erős visszajelzéseket termel,
az emberek hálásak. Egy szigorúbb monasztikus, szemlélődő élet olyan
kiüresedéssel jár, ami ijesztő is lehet.
Novíciusmester is vagy. Hogy éled meg azt, hogy tőled tanulnak idősebb, teljesen más körülmények közül érkező emberek? Hogy néz
ez ki a gyakorlatban? Lelki vezetőként is jelen vagy ezekben a kapcsolatokban?
Régebben ez világosabb volt, mert idősebb emberek voltak a
novíciusmesterek, alapvetően a rend lelkiségébe kellett bevezetni a fiatalokat. Most
kicsit más a szerepe a novíciusmesternek. A vezető-vezetett helyett, kísérő-útonjáró
(vagy időnként útonálló) viszonyról beszélnék inkább. Magamat egy
idősebb testvérnek definiálom, nem atyának, a testvér megszólítást jobban is
szeretem. Nem képeztek ki erre, de rám esett a választás, hogy én legyek az,
aki Bakonybélben ezt a feladatot megkapja. Az az intellektuális, tárgyi
ismeret, amit a korai bencés hagyományból összeszedtem, jó alapot képez, de ha
visszanézek az elmúlt négy évre, akkor úgy értékelem, hogy a saját esendőségeimmel és küzdelmeimmel is
benne voltam ebben a kapcsolatban, talán pont ettől is tudtam hiteles lenni. A
novíciusmesterség rendszeres beszélgetést jelent, és a rám bízottak folytonos
lelki kísérését, az ő belső életük történéseinek megkülönböztetését, időnként
kihívások támasztását, az ő hordozásukat az imádságban. Ez egy nyitott dialógus
fölfelé, remélem a Szentlélek az, aki a
szerzetest képzi. Anzelm testvértől hallottam még korábban, hogy a jó lelki
kísérőnek két dolgot kell tudnia: az első, hogy van Isten, a második, hogy nem én
vagyok az (nevet).
Nekem fontos, hogy megszólítható legyek számukra, de amit én hozzá
tudok tenni az ő istenkapcsolatukhoz, az relatív ahhoz képest, amit Isten maga
bele tud tenni.
A Szerzetesi szigeten nagyon megjegyeztem azt a fogalmat veletek
kapcsolatban, hogy ritmus (lsd. márc. 11-i blogbejegyzés). Mióta néhány napja
bekapcsolódtam a napi életetekbe, a saját bőrömön érzem, mennyire kell
figyelni, hogy ne kerüljön csavar a jól működő gépezetbe. Ez mindennapi
újrakezdést jelent, vagy az évek során kialakítasz erre egy rutint, hogy a
napirend és az állandó tennivalók között megmaradjon a harmónia?
Mielőtt bármit válaszolnék erre a kérdésre, meg kell jegyeznem, hogy a közösség megtartó ereje
nagyon-nagy. Ha én egyedül élnék, ezt nem tudnám csinálni. Egy pár éve
gyakorlom a szemlélődő imát, idén volt először az, hogy egyedül mentem el
lelkigyakorlatozni, és ahhoz képest, hogy közösségben, ezt hogyan tudjuk,
szoktuk kivitelezni, ugyanezt egyedül, egy pár nap után piszok nehéz volt
tartani. A zsolozsma- és imaritmusban a testvérek nagyon sokat segítenek,
tudjuk, hogy ott vagyunk, együtt vagyunk, és ez szép benne. De a napirend
van értünk, nem mi vagyunk a napirendért, ha vis maior van, ez felülírható. Van
ennek egy lendülete, húzása, ami viszi az embert, sosem éreztem ezt terhesnek,
ha egy idő után hazajöttem valahonnan. Van a mondás is, hogy „Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged.” Ez egy
folyamat, amíg ezt az ember megérti, de megvan a miértje. Az biztos, hogy ha mi
egy ennél aktívabb, lelkipásztori életet élünk, akkor ez nagyon hamar egy
kolonc lesz, de megint csak itt a kérdés: Miért jöttem ide? Nem azért jöttem
ide, mert azt akartam, hogy az életemet Isten jelenlétében éljem? Nem az
imádságról és Isten barátságáról szeretnék egy élő tapasztalatot? Pörögni lehet
máshol is, ahhoz nem kell szerzetesnek lenni. Nem tőlem származik a gondolat,
de a szerzetesnek a zsolozsma olyan, mint hogy a családosnak ennie kell adni a
gyerekének. Nincs választás. Ha nem ad enni a gyerekének, akkor az éhezni fog.
Ezt abszolút megértem. Amikor a Nagy csend c. film ment, (Philip Gröning Európa filmdíjas dokumentumfilmje a karthauzi rendről) akkor egy filmes kollégám megkérdezte
tőlem, hogy ennek mi értelme van? Ha neked szegeznek egy ugyanilyen kérdést, te
erre mit szoktál válaszolni?
Mennyei jóbarátom (nevet), Evagriosz
Pontikosz mondja, hogy „a szerzetes az, aki
mindentől külön, mégis mindennel egységben létezik.” Ez a misztikus
dimenzió egy mindennel való mély egység megélését jelenti. A másokért való
imádság, mások hordozása egy fontos szempont. Pár évvel ezelőtt csináltunk egy
email címet, amire lehetett nekünk küldeni imaszándékot, és mi ezekért egy-két hétig
imádkoztunk is. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, gyógyulásról,
megtérésről, megjavult párkapcsolatokról, stb. Ez hívőknek lehet egy válasz.
A nem hívőknek azt mondanám, hogy azzal, hogy én nem vagyok benne az
élet sűrűjében nagyon-nagy szabadságot kapok, hogy azzal foglalkozhassam, amit
szeretek.
Minden életben vannak sötét időszakok. A szerzetes életében is. Ugyanúgy
emberek vagytok, nektek is vannak kudarcélményeitek, ha valami nem megy, nem
sikerül, hogyan, mivel tudsz tovább lépni? Az Istenhez való hűséggel? Használhatod
erre úgy az emberi kapcsolataidat, mint egy világi?
Vannak nagyon sötét időszakok (nevet),
főleg, mivel az ember
mindent föltesz egy lapra, baromi nagy mélységek nyílnak meg, nincsenek
félmegoldások.
A szerep szerzetesként agy all in
szerep, itt nincs olyan, hogy jó szakember vagyok, de a magánéletem pocsék.
Újra csak azt mondom, aminek
nagy ereje van, az a testvéri közösség. Mindannyian küzdünk, mindannyiunknak
vannak sötét időszakai, de itt, Bakonybélben nem lehet elbújni. Vannak olyan
közösségek, ahol öt évig is ellehetsz úgy, hogy krízisben vagy, de nálunk, ez a kitettség
nem teszi lehetővé, hogy valaki sokáig elszigetelődjön. A krízis pedig úgy
indul, hogy egyedül vagyok azzal, ami engem a mélybe visz. A heti rendben vannak
közösségi alkalmaink, amikor ezekről tudunk beszélgetni, ennek nagy ereje van. A
barátok támogatása nagyon sokat ad, azoké, akik nem a szereppel azonosítanak,
mert vannak olyan baráti kapcsolatok, amik a szerzetesi idők előttről őrződtek
meg. Egy nagyon szigorú monasztikus közösségben ez nem lehetne, de ez a fajta
nyitottság is egy bakonybéli sajátosság. Van egy keresztlányom itt
Bakonybélben, évről-évre nézni, ahogy egy gyerek cseperedik, nagyon jó dolog. A sport is
nagyon sokat segít. Ami még nagyon fontos, hogy itt lehetőséget kapunk
önismereti munkára, én is 3 évig pszichodrámáztam. A szerzetesi lelkiség, és az
önismereti pszichovonal nagyon jól tudják támogatni egymást, hogy ha a helyén
vannak kezelve. Tanuld meg magad képviselni, hogy amikor szükséged van rá, ezt
el is tudd engedni. Az egód
fölépítése nagyon fontos dolog, csak éppen azért, mert amögött, vagy azon túl
van az, akinek Isten akar téged. A végén pedig azt mondod, hogy annyi csapda van, annyi bukási lehetőség, amiken túljutottam, és nem
azért mert annyira szuperül küzdöttem, hanem mert ha kicsin is múlt, Isten
megtartott.
Az utolsó előtti kérdést nézd el
nekem, szakmai ártalom nálam, hogy mindenkitől megkérdezem. Mi a kedvenc
filmed?
Özpetek sokat adott. A Szemközti
ablak, a Tudatlan tündérek, a Törökfürdő. A Dogville alapfilm a kegyelemről,
meg az emberi természetről. És ami a közelmúltból erősen hatott rám, az A nagy
szépség c. film volt.
Mi a legnagyobb vágyad a monostorral kapcsolatban?
Legyenek új testvérek, hallják meg a hívást az emberek, legyünk egy picit többen.
Én emlékszem, milyen volt itt hárman élni, és milyen most öten, sőt van egy
srác, aki közel áll ahhoz, hogy belépjen, ő is itt volt most pár napot, és
hatan is egészen más dinamika volt.
