"Szerzetesként nincs olyan, hogy jó szakember vagyok, de a magánéletem pocsék."

Interjú Dr. Baán Izsák bakonybéli bencés szerzetessel

Izsák testvér/Hétköznapok a monostori boltban

A klasszika-filológiás érdeklődésed mennyiben függ össze azzal, hogy végül bencés szerzetes lettél? Nem feltétlenül arra gondolok, hogy a kedvenc regényed A rózsa neve volt-e, de tudom, hogy a latin és a görög mellett még szírből is fordítasz, ami együttesen mindenképp a középkor iránti vonzalmadat mutatja.

Az én monasztikus szerzetességhez való utam eredendően egy intellektuális út volt, nem volt semmilyen ismeretem, tapasztalatom arról, hogyan élnek a szerzetesek, viszont nagyon sokat olvastam középkori, latin, főleg ciszterci irodalmat. Aztán fölfedeztem a sivatagi atyák világát, ezzel párhuzamosan volt némi alapismeretem latinul és görögül, melyeket igyekeztem fejleszteni, hogy mindinkább hozzáférjek a szövegekhez. A korai szerzetesség kapcsán Szent Benedek, és vele együtt a Kelet-Nyugat kapcsolat is előkerült, időben ehhez képest másodlagos volt, hogy később találkoztam hús-vér szerzetesekkel. Azok az ideálok, amik engem abban az időben, 2000 körül megmozdítottak, Magyarországon akkor egy konkrét helyen voltak fellelhetőek, és ez a hely Bakonybél volt. Itt nem kellett nagyon-nagy köröket leírni, hogy az eszménytől eljussunk a valóságig. Szerzetesként később volt lehetőségem komolyabb tanulmányokat folytatni, a korai szerzetességre specializálódtam, a szakdolgozat témámhoz kellett megtanulni szírül, egyébként ezt a nyelvet használom a legkevesebbet. Elsősorban latinból és görögből fordítok.

Volt olyan pozitív példaképed a közvetlen családi környezetedben, akinek a jelenléte, élete arra ösztönzött, hogy szerzetes legyél? Nagyon vallásos családból jössz?

A család egyáltalán nem volt vallásos, nem is jártak templomba, az, hogy én eljutottam templomi közösségbe, az javarészt baráti szálakon keresztül alakult. A nagyszüleim, nagymamáim azzal egyidőben kezdtek el újra templomba járni, hogy én elindultam ezen az úton. Az apai nagyapámról azt mondják, hogy nagyon vallásos ember volt, őt nem ismertem, két éves voltam, amikor meghalt. A történelem szeretetete viszont az anyai nagyapámtól jön, aki még klasszikus nevelést kapott a csurgói református gimnáziumban, sok nyelvet tudott, a hadifogságban is ennek a képességének köszönhette az életét. Ő sokat mesélt nekem gyerekkoromban a régi dolgokról, a természetről, történelemről.

Olvastam Enzo Bianchi könyvét (Nem vagyunk különbek, Enzo Bianchi, Bencés Kiadó, 2008), amely lényegében amellett foglal állást, hogy a jövő csakis és kizárólag a monasztikus szerzetességé. Te is ennyire radikális vagy? Mint bakonybéli „elsőszülöttnek”, aki már novícius is itt volt, (megj. innen jön az Izsák név), mennyire volt nehéz a klasszikus pannonhalmi szocializáció ellenében egy újfajta, monasztikus bencés hagyomány mellett kiállnod, ütközött-e ez bármilyen nehézségbe, hogy te itt akartad magad elkötelezni, Bakonybélben?

Az első kérdésre válaszolva, én próbálok realista lenni. Enzo Bianchi sajátos karizmája, hogy ő próféta, ha úgy tetszik, egy nagyon sarkos, megmondó ember, egy megosztó személyiség, aki meg is bánt másokat, de az én személyiségem nem ilyen, én ettől lágyabb, elfogadóbb vagyok. Inkább a dialógus embere vagyok, mint próféta. Nagyon hiszek abban, hogy a monasztikus életnek van jövője, látom is nyugaton, hogy az aktív rendek nagyon küzdenek, egy világos identitású, imádkozó közösség az manapság vonzóbb is tud lenni. Elég sokfelé jártam, és azt gondolom, hogy aki ma szerzetesnek megy, az radikalitásra és az Istennek adott életre vágyik, tehát az, ami 50-60 évvel ezelőtt volt, hogy léteznek tanítórendek, betegápolórendek, és azt a modellt követem, hogy én egy közösség keretében, mondjuk tanár leszek, az ma már kevesebbeket vonz. A radikális szegénységben, nagyon komoly imaéletet megvalósító közösségek azok, ahova ma mennek fiatalok.

A realizmus viszont az, hogy Magyarországon bencésként, egy magyar bencés hagyomány örököseként nem lehet azt megtenni, amit a bose-iek, (megj. az Enzo Bianchi által alapított monasztikus közösség Észak-Olaszországban) nem lehet egy tabula rasa-val elindulni, eltörölni mindent. Nálunk van egy nagyon erős pasztorális hagyomány, azaz a szerzetesnek valamilyen formában szolgálnia kell a társadalmat, nem igazán lehet legitimálni a létet, ha ez a szolgálat hiányzik. A bakonybéli közösség is úgy született, hogy ennek az elvnek a kompromisszumaként van itt egy plébánia, és mivel a mi imádságos életünk nagyon sokakat vonz, ebből születik a közösségnek a lelkigondozás, lelkivezetés, vendégfogadás, lelkigyakorlatozás szolgálata is. Ennek a közösségnek van egy vállaltan családias, befogadó jellege. Ez a 17 év amióta vagyunk, egy komoly keresésről szól, hosszú utat tettünk meg, de még van hova fejlődnünk, és vizsgálnunk, hogy mit is akar a Szentlélek tőlünk, és mi lesz a helye ennek a bakonybéli alapításnak később a magyar egyházban. Én vagyok az első, aki már ide léptem be, 2001 nyarán költöztem be, novemberben öltöztem be, de nekem nem kellett utat törnöm. Készen kaptam mindent, néhány szerzetes leírta, hogy mi itt a benedeki regula és azt azt megelőző szerzetesi hagyomány szerint szeretnénk élni. Ekkor velem együtt öten voltunk itt, az akkori testvérek közül Anzelm testvér, és én maradtunk itt.  A bakonybéli hőskorszaknak, a hajnali négy órás imával, a valóban komoly fizikai munkával, az igazán radikális testvéri szeretettel (összezárva, pici helyen éltünk), volt egy nagyon erős húzása. Ugyanakkor hiányzott egy szilárd alap, háttér, tapasztalat, és egy gazdasági tervezés is, ami miatt néhány év után, ebben a formában nem tudtuk megtartani ezt a közösséget. Volt egy nagy kataklizma, 2007-ben újra kezdtük hárman, Ábel testvér, Anzelm testvér, és én. Ezután az én szerepem gyökeresen megváltozott, addig a legfiatalabb szerzetes voltam, de az újraindulásban én lettem az, aki Anzelmmel együtt a folytonosságot képviselte, (Ábel akkor jött) és egyben az a bencés is, aki soha nem élt Pannonhalmán, aki a magyar bencés hagyományt csak áttételesen kapta. Pannonhalmától sok segítséget és nagy szabadságot kaptunk, de ugyanígy Bianchitól és egy belga monasztikus közösség előljárójától is.

Cukkolás tárgya néha, hogy te nem voltál pannonhalmás?

Nem, ez sosem cukkolás tárgya. Harmonikusan tudunk együtt élni, így öten (megj. a korábbiakban felsoroltak mellett a monostorban él még János és Günter ideiglenes fogadalmas testvér is) nagyon különbözőek vagyunk. Egy monasztikus közösség vagy úgy születik, hogy valakik kezdenek egy teljesen új dolgot, és a Szentlélek vagy megmutatja az utat vagy nem, vagy egy már meglévő közösség életre hív egy kisebb közösséget, egyengeti az útját, de az alapított közösség viszi tovább az anyaközösség profilját, eszményrendszerét. Bakonybél egy öszvér, egy hibrid, nem zöld mezős beruházásként indult és nem úgy, hogy Pannonhalmáról kiléptek emberek. Pannonhalma alapította újra ezt a közösséget, de úgy, hogy az itt lévők markánsan más irányba próbáltak elindulni. Én tudom magamról, hogy egy teljesen új, karizmatikus leader által létrehozott új közösségbe be se léptem volna, számomra fontos volt, hogy a bencés hagyomány élő áramába be lehessen állni, ezért együtt kell működnünk, folyamatosan hordoznunk és értelmeznünk kell azt az örökséget, ami a miénk. Bakonybélben nagyon erős a remete alapító szentjeink öröksége, Günter és Gellért itt vannak a falakban, és a helyben, ez nagyon jó, ebből iszonyú sokat lehet meríteni. De benne van a tanítórendi örökség is, a vidéki monostor marginális léte, az ötvenes feloszlatás, és a nővérek is itt vannak, (megj. korábban irgalmas rendi nővérek éltek itt) az az 50 év, amit ők itt leéltek, mindig viszonyítási alap. Az egyháztörténelemből én úgy látom, hogy nagyon veszélyes az, amikor valaki úgy kezd újat, hogy nincs köze a kezdetekhez. Olaszországban találkoztam olyan közösségekkel, akik nagyon sok jószándékkal, de kevesebb megkülönböztetéssel kezdtek bele szerzetesi projektekbe, valamilyen hatást és időleges sikereket el is értek a környezetükben, de mivel nem álltak be már egy komoly, meglévő áramlatba, ezért egy idő után problémák lettek, úgyhogy ezek a közösségek tönkrementek.

El tudnád képzelni, hogy nincs feszültség a pasztorális munka és a monasztikus élet között?

El tudnám. (nevet) Én jobb szeretném, ha így lenne. 14 éve élek itt, és talán csak az idős korosztállyal nem volt dolgom lelkipásztorként. Nagyon sok mindent csináltam, sportegylet alapításban vettem részt, tanítottam zenét, nyelveket, hittant, korrepetáltam.

Bakonybél identitásában, jövőképében ez szintén egy nagyon fontos kérdés, mert egy ilyenfajta vegyes identitás, hogy monasztikus közösségként lelkipásztori teendőket látunk el, nagy feszültséget generál, amely problémáról kétféle szinten beszélhetünk.

Az első a gyakorlati szint. A lelkipásztori munka végtelen, és sok tekintetben nem egyeztethető össze a monasztikus életrenddel. Amit korábban tapasztaltam, hogy pl. voltunk sportolni fiatalokkal, vagy csináltunk filmklubot, ezt mind csak este lehetett csinálni, ami vagy ütötte a kompletóriumot, vagy későbbre tettük, de akkor másnap nem lehetett fölkelni. Ez azért sem szerencsés, mert a monasztikus szerzetes életében első helyen a zsolozsma van.

A másik szint a spirituális szint. A puszta élmény, a kiüresedés, az eszköztelenség, az emberi erős kötődések elengedése, a testvéri kapcsolatok megtartó ereje, mind fontos jellemzői a monasztikus életnek. Csupaszon állni Isten előtt, nem akarni mást tenni, csak Isten  jelenlétében élni a napomat, ennek jól bevett módjai a fizikai munka, az ima, a csend.

A lelkipásztori munka közvetlen és nagyon erős visszajelzéseket termel, az emberek hálásak. Egy szigorúbb monasztikus, szemlélődő élet olyan kiüresedéssel jár, ami ijesztő is lehet.

Novíciusmester is vagy. Hogy éled meg azt, hogy tőled tanulnak idősebb, teljesen más körülmények közül érkező emberek? Hogy néz ez ki a gyakorlatban? Lelki vezetőként is jelen vagy ezekben a kapcsolatokban?

Régebben ez világosabb volt, mert idősebb emberek voltak a novíciusmesterek, alapvetően a rend lelkiségébe kellett bevezetni a fiatalokat. Most kicsit más a szerepe a novíciusmesternek. A vezető-vezetett helyett, kísérő-útonjáró (vagy időnként útonálló) viszonyról beszélnék inkább. Magamat egy idősebb testvérnek definiálom, nem atyának, a testvér megszólítást jobban is szeretem. Nem képeztek ki erre, de rám esett a választás, hogy én legyek az, aki Bakonybélben ezt a feladatot megkapja. Az az intellektuális, tárgyi ismeret, amit a korai bencés hagyományból összeszedtem, jó alapot képez, de ha visszanézek az elmúlt négy évre, akkor úgy értékelem, hogy  a saját esendőségeimmel és küzdelmeimmel is benne voltam ebben a kapcsolatban, talán pont ettől is tudtam hiteles lenni. A novíciusmesterség rendszeres beszélgetést jelent, és a rám bízottak folytonos lelki kísérését, az ő belső életük történéseinek megkülönböztetését, időnként kihívások támasztását, az ő hordozásukat az imádságban. Ez egy nyitott dialógus fölfelé, remélem a Szentlélek az,  aki a szerzetest képzi. Anzelm testvértől hallottam még korábban, hogy a jó lelki kísérőnek két dolgot kell tudnia: az első, hogy van Isten, a második, hogy nem én vagyok az (nevet).

Nekem fontos, hogy megszólítható legyek számukra, de amit én hozzá tudok tenni az ő istenkapcsolatukhoz, az relatív ahhoz képest, amit Isten maga bele tud tenni.

A Szerzetesi szigeten nagyon megjegyeztem azt a fogalmat veletek kapcsolatban, hogy ritmus (lsd. márc. 11-i blogbejegyzés). Mióta néhány napja bekapcsolódtam a napi életetekbe, a saját bőrömön érzem, mennyire kell figyelni, hogy ne kerüljön csavar a jól működő gépezetbe. Ez mindennapi újrakezdést jelent, vagy az évek során kialakítasz erre egy rutint, hogy a napirend és az állandó tennivalók között megmaradjon a harmónia?

Mielőtt bármit válaszolnék erre a kérdésre, meg kell jegyeznem, hogy a közösség megtartó ereje nagyon-nagy. Ha én egyedül élnék, ezt nem tudnám csinálni. Egy pár éve gyakorlom a szemlélődő imát, idén volt először az, hogy egyedül mentem el lelkigyakorlatozni, és ahhoz képest, hogy közösségben, ezt hogyan tudjuk, szoktuk kivitelezni, ugyanezt egyedül, egy pár nap után piszok nehéz volt tartani. A zsolozsma- és imaritmusban a testvérek nagyon sokat segítenek, tudjuk, hogy ott vagyunk, együtt vagyunk, és ez szép benne. De a napirend van értünk, nem mi vagyunk a napirendért, ha vis maior van, ez felülírható. Van ennek egy lendülete, húzása, ami viszi az embert, sosem éreztem ezt terhesnek, ha egy idő után hazajöttem valahonnan. Van a mondás is, hogy „Tartsd meg a  rendet, és a rend megtart téged.” Ez egy folyamat, amíg ezt az ember megérti, de megvan a miértje. Az biztos, hogy ha mi egy ennél aktívabb, lelkipásztori életet élünk, akkor ez nagyon hamar egy kolonc lesz, de megint csak itt a kérdés: Miért jöttem ide? Nem azért jöttem ide, mert azt akartam, hogy az életemet Isten jelenlétében éljem? Nem az imádságról és Isten barátságáról szeretnék egy élő tapasztalatot? Pörögni lehet máshol is, ahhoz nem kell szerzetesnek lenni. Nem tőlem származik a gondolat, de a szerzetesnek a zsolozsma olyan, mint hogy a családosnak ennie kell adni a gyerekének. Nincs választás. Ha nem ad enni a gyerekének, akkor az éhezni fog.

Ezt abszolút megértem. Amikor a Nagy csend c. film ment, (Philip Gröning Európa filmdíjas dokumentumfilmje a karthauzi rendről) akkor egy filmes kollégám megkérdezte tőlem, hogy ennek mi értelme van? Ha neked szegeznek egy ugyanilyen kérdést, te erre mit szoktál válaszolni?

Mennyei jóbarátom (nevet), Evagriosz Pontikosz mondja, hogy „a szerzetes az, aki mindentől külön, mégis mindennel egységben létezik.” Ez a misztikus dimenzió egy mindennel való mély egység megélését jelenti. A másokért való imádság, mások hordozása egy fontos szempont. Pár évvel ezelőtt csináltunk egy email címet, amire lehetett nekünk küldeni imaszándékot, és mi ezekért egy-két hétig imádkoztunk is. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, gyógyulásról, megtérésről, megjavult párkapcsolatokról, stb. Ez hívőknek lehet egy válasz.

A nem hívőknek azt mondanám, hogy azzal, hogy én nem vagyok benne az élet sűrűjében nagyon-nagy szabadságot kapok, hogy azzal foglalkozhassam, amit szeretek.

Minden életben vannak sötét időszakok. A szerzetes életében is. Ugyanúgy emberek vagytok, nektek is vannak kudarcélményeitek, ha valami nem megy, nem sikerül, hogyan, mivel tudsz tovább lépni? Az Istenhez való hűséggel? Használhatod erre úgy az emberi kapcsolataidat, mint egy világi?

Vannak nagyon sötét időszakok (nevet), főleg, mivel az ember mindent föltesz egy lapra, baromi nagy mélységek nyílnak meg, nincsenek félmegoldások.

A szerep szerzetesként agy all in szerep, itt nincs olyan, hogy jó szakember vagyok, de a magánéletem pocsék. Újra csak azt mondom, aminek nagy ereje van, az a testvéri közösség. Mindannyian küzdünk, mindannyiunknak vannak sötét időszakai, de itt, Bakonybélben nem lehet elbújni. Vannak olyan közösségek, ahol öt évig is ellehetsz úgy, hogy krízisben vagy, de nálunk, ez a kitettség nem teszi lehetővé, hogy valaki sokáig elszigetelődjön. A krízis pedig úgy indul, hogy egyedül vagyok azzal, ami engem a mélybe visz. A heti rendben vannak közösségi alkalmaink, amikor ezekről tudunk beszélgetni, ennek nagy ereje van. A barátok támogatása nagyon sokat ad, azoké, akik nem a szereppel azonosítanak, mert vannak olyan baráti kapcsolatok, amik a szerzetesi idők előttről őrződtek meg. Egy nagyon szigorú monasztikus közösségben ez nem lehetne, de ez a fajta nyitottság is egy bakonybéli sajátosság. Van egy keresztlányom itt Bakonybélben, évről-évre nézni, ahogy egy gyerek cseperedik, nagyon jó dolog. A sport is nagyon sokat segít. Ami még nagyon fontos, hogy itt lehetőséget kapunk önismereti munkára, én is 3 évig pszichodrámáztam. A szerzetesi lelkiség, és az önismereti pszichovonal nagyon jól tudják támogatni egymást, hogy ha a helyén vannak kezelve. Tanuld meg magad képviselni, hogy amikor szükséged van rá, ezt el is tudd engedni. Az egód fölépítése nagyon fontos dolog, csak éppen azért, mert amögött, vagy azon túl van az, akinek Isten akar téged. A végén pedig azt mondod, hogy annyi csapda van, annyi bukási lehetőség, amiken túljutottam, és nem azért mert annyira szuperül küzdöttem, hanem mert ha kicsin is múlt, Isten megtartott.

Az utolsó  előtti kérdést nézd el nekem, szakmai ártalom nálam, hogy mindenkitől megkérdezem. Mi a kedvenc filmed?

Özpetek sokat adott. A Szemközti ablak, a Tudatlan tündérek, a Törökfürdő. A Dogville alapfilm a kegyelemről, meg az emberi természetről. És ami a közelmúltból erősen hatott rám, az A nagy szépség c. film volt.

Mi a legnagyobb vágyad a monostorral kapcsolatban?

Legyenek új testvérek, hallják meg a hívást az emberek, legyünk egy picit többen.      

Én emlékszem, milyen volt itt hárman élni, és milyen most öten, sőt van egy srác, aki közel áll ahhoz, hogy belépjen, ő is itt volt most pár napot, és hatan is egészen más dinamika volt.

 (Az interjú 2015. március 26-án készült, Bakonybélben.)