Angyalföldi pálmafák helyett rejtőzködő Éden

A kármelita monostor kertje

Csütörtökönként (is) felszállok a 75-ös trolira, és utat török a leharcolt, műszak után hazafelé igyekvő emberek, és a hátukon hatalmas táskával görnyedő kisiskolások tömegében, hogy egy kicsiny résen kibámulhassak a paneleken csillámló napsugár csíkokra az Ipoly utcánál, aztán később bedőlhessek a kanyarban, amikor kiérünk a Drávára. Ezen a rövid szakaszon ezek a kedvenc részeim. Leszállva a troliról, az aluljáróban szokás szerint elsuhanok a Borbarát Drink Bár mellett, ma nem ordít semmi. (Hétfőn a Ki visz majd haza? ment a Bikinitől. Mondjuk, az kihagyhatatlan klasszikus.) Aztán egy pillanatra elbizonytalanodok a tulipánárusoknál, ("nyócszázér egy csokrot") de hamar rájövök, hogy 5 óra hosszát fogok ma a Huba utcában tölteni, addig kinyiffannának a virágok. A Dózsa György úti irodakomplexumok mellett mindig új lendületet kapok, és megszaporázom a lépteimet. Vonz a hely. Gondolnátok, hogy az egykori munkásnegyed közepén nekünk angyalföldi pálmafák helyett egy rejtőzködő Édenünk van? Belépsz, és nem hiszed el, amit látsz. A Kármelben is kitört a tavasz, reményteli újrakezdés van, a Feltámadás öröme, és  mi Zolival már a pünkösdi énekeket gyakoroljuk. 

De akkor melyik legyen??

Kék és sárga

A "Fehér Madonna"

Ilyen mikor tavasz van

A szentmisét követő szentségimádás 45 perce észrevétlenül elszállt, és a végén mindenki kapott külön áldást a monstranciával. Szeretem, hogy a Kármel számon tart engem, olyannak és úgy, ahogy vagyok. Megismerkedem Kamillal, aki még tőlem is újabb itt, annak ellenére, hogy hétfőn összecsavarozták a vállát, üdvözült mosollyal, boldogan ácsorog az oltárnál. Mondom neki, hogy nekem a kulcscsontom volt eltörve anno.  Azt nem mesélem el, hogy egy túlsúlyos rendőr törte el judón, akivel párba se rakhattak volna. Hogy sírtam... Mindenféle kavarog a fejemben, például a masszív filmes projektem, ami júniustól vár rám az összes borzalmával és szépségével, lármájával és arcátlanságával, kreativitásával és kihívásával, a vágy, hogy képes legyek csendet teremteni magamban akkor is, ott is. Nagyon fárasztó dolog ám egyedül templomba járni, voltak ilyen éveim jócskán, volt, hogy untam is. Kell az együttlét, kell, hogy mások tekintetén keresztül lássam az Istent, és magam sem hiszem el, de lehet, hogy másodjára is rábírnak arra, hogy gyóntatószekényeket súroljak a Kármelben puszta lelkesedésből? A testvéri közösség megtartó ereje. Izsák testvér számtalanszor emlegette ezt nekem Bakonybélben. Mikor térdelnek mellettem a többiek, akkor érzem, hogy ez mennyire így van.