Ungame/Hazamegyek a Kármelbe II.

Innen indultam

  Mikor mindezt írom, még 67 kerek perc van a születésnapomból, október 25-e vasárnapjából. Áldott napokat élek. Pont tegnap délelőttre esett a havi lelkivezetéses konzultációm, úgyhogy a születésnapom ürügyén be is zsebelhettem egy grátisz ölelést a lelkivezetőmtől. Dehát ez csodálatos, gondoltam, mikor kiléptem az utcára! Milyen egyszerű minden, milyen könnyű.

 A szombati családi ünneplés után ma befutottak legrégebbi barátnőim, Mesi és Nuska is, évek óta ülünk ugyanazon a kanapén, évek óta röhögünk ugyanazokon az évezredes sztorikon. Közben változunk, igen, de minél idősebbek leszünk, annál bensőségesebb és finomabb hálót sző körénk az együtt töltött gyermekkor.

 15 és 25 éves korom között -bárki megmondhatja- én voltam a legnagyobb partykirálynő. Anyukám és nagymamám vendégszerető természetét, apai nagyapám muzikalitását örököltem, (szépen énekelt) volt úgy, hogy az egész ház az én bulijaimtól rengett, mindegy, hogy épp melyik városnak, milyen lakásában éltem. Mulatni tudni kell. A csúcs, ami mindent vitt, a Pécsen töltött egyetemi év alatt a Jakabhegyi kollégiumban rendezett huszadik születésnapi bulim, amire két emberen kívül csupa újdonsült ismerőst hívtam meg, köztük a kollégium nagymenőit, szereztem hifi berendezést, üvegpoharakat, legalább száz szendvicset kentünk a szobatársaimmal (mind eláztak vörösborban). Nem akartam lebőgni, hogy béna bulit csinálok, totálisan hatalmába kerített a lámpaláz, melynek okán sokkal gyorsabban ittam ki a martinis poharakat, mint illett/kellett volna, (amikor nem néztem oda újratöltötték, régi béna trükk), mire ténylegesen megérkeztek volna a vendégeim, már totál szétcsúsztam. Sikítoztunk, röhögtünk, ugráltunk, lassúztunk, zokogtam is bikinifelsőben a balkonon (nem tűnt hidegnek az idő, és gyönyőrű volt a Jakabhegyről a város), voltak, akik összejöttek, voltak, akik lesántultak, én pedig azon az este végleg elnyertem buli alatt intellektuális vacsorapartit értő pszichológus szobatársnőm megvetését. Még emlékszem, milyen szemrehányóan mozgott a háta, mikor az üvegcserepeket seperte, engem pedig Barna, a legerősebb tesi-filó szakos szobatársam rakott a párnáim közé, hogy pihenjek végre. Bizarr és szürreális ködbe borult az egész buli, vad bájjal ragyogott az arcunk a bolyongás éveiben, számtalanszor közel az alkoholmérgezéshez, mégis ártatlan szívvel. Egyik csoporttársam hajnalban egy Mikulást tett az asztalomra, pedig csak ősz volt még. Verával, pszichológus szobatársnőmmel nem nagyon beszéltünk ezután, ő színezgette tovább az anatómia füzetét, én Eszenyi Enikő és Krzysztof Kieslowski képét raktam a koleszos ágyam fölé. Akkoriban én is megvetettem a pszichológiát. Később ez mentette meg az életem. 

 A harmincas születésnapjaim inkább a szelíd örömről szólnak, bár Nuska szemében néha látom, mikor rám néz, hogy a valamikori partyanimal után kutat. Itt van az is, hisz az is én voltam, vagyok. Szagolom a nagyvárosi levegőt, hallgatom a metró csikorgását, hosszú sállal a nyakam körül sétálok a Pozsonyin, a Körúton, a Ligetben. Örülök a hétfőknek, örülök a közeledő télnek. A korcsolyámnak, ami még a legfelső polcon figyel. 

 Csütörtökönként a magam választotta paradicsomnak, a Kármelnek. Főleg, hogy tudtam, hogy ezen a csütörtökön előszülinapot és egyben bemelegítőt tarthatok a vasárnapra. Szatmári szilva tortát viszek a Szamosból, hozzá papírtortát, papírvillát, hogy ne kellen mosogatni, Csabi, pótolhatatlan sofőr kollégám jófej volt, mint mindig, mert nagy gonddal megvette ezeket a kérésemre, mialatt én az Origóban dolgoztam.

Együtt

  A szentségimádásra nem értem oda, de mikor megláttak a többiek, megnyugodtak, még inkább felderültek a Szamos kartondoboz láttán. Megettük az utolsó morzsáig, kaptam ároni áldást, ülhettem, amíg a többiek a fejém fölött tartották a kezüket. Ez az áldás az egész elkövetkező évemre ki fog hatni! Beülünk a társalgóba, és előkerül az Ungame társasjáték. Nem vagyok oda az ilyen activityszerű dolgokért, de most mégis várom, hogy elkezdjük.

 Arról a mezőről kell indulni, amelyik érzés meghatározta a napom, ezért gondolkodás nélkül a düh mezőre teszem a bábum. Mi történt ma velem?  Nos, elég keményen letoltam tőlem négy évvel fiatalabb, harmincas apuka munkatársam, mert egy adott ponton besokalltam a hablatyolástól, a mellébeszéléstől,  még azt is mondtam neki, hogy alkalmatlan arra, amit csinál, és nem is halkan. Jó kis vita kerekedett köztünk, amelyben realizáltam, hogy még akkor sem mondhatok ilyet, ha tényleg elszúrt dolgokat, vagy figyelmetlen volt, netán könnyelmű is.

  Valóban megbántódott, szó szerint azt mondta, hogy szívtelen vagyok, ez pedig szíven ütött. Sosem mondtak még nekem ilyet. Bementem az irodába, és megkövettem. Nem akarok gyűlölködni, csak azt akarom, hogy jól menjen a munka, és ne legyen gubanc. Kezet fogtunk, lementünk együtt ebédelni. De izzasztó helyzet volt, még akkor is ha végig éreztem az erőfölényemet. Beúszott elém az irgalmasság gondolata, hányszor hányféle helyzetben lehet ez az erő tényleges jele? Még külsődleges eszközök által tiszteletet parancsolni sem könnyű a munkahelyen, de Jézusnak vajon, hogyan sikerült mindezt belülről? Máriának meg pláne, hogyan sikerülhetett? A Kármel folyton-folyvást Mária jelenlétét, lényének egyszerű nyilvánvalóságát tárja elém, még ha időnként nem is akarok róla tudomást venni. Ezt a nevet viselem, nem egyszerű, talán értitek.

 Szóval az Ungame nevű játékot Rhea Zakich családanya találta fel 1972-ben a kaliforniai Garden Grove-ban, egyfajta sajátos válaszként a betegségben töltött hónapok okozta sokkra. Polipot találtak a hangszálain, melynek következtében sokáig nem tudott beszélni, valójában ekkor hasított belé a felismerés, hogy bár sokat beszélünk,  ez még nem feltétlenül egyenlő a kommunikációval. Megírta a kérdéseket tartalmazó 200 db. kártyát, mert szeretett volna minél többet megtudni a férjéről, gyerekéről. 
 Ezt persze még mind nem tudom, mikor elkezdek játszani, csak azt veszem észre, hogy vannak bevállalós kérdések, mint pl. miből ábrándultál ki utoljára? mit jelent neked a szellem? hogyan reagálsz a téged ért kritikára? és ami a legjobb, hogy egyet sem passzolunk igazán. Van egy olyan mező, amin kérdőjel van, ha arra lépsz, hozzászólhatsz, vagy bármit kérdezhetsz az előtted szólóktól. Végtelenül játszhatjuk a játékot, nem is akarjuk abbahagyni. Andi, a játék tulajdonosa  rendkívül engedékeny, lehet egy vagy két kockával is dobni, vagy abból a kártyacsomagból húzol a három közül,  amelyik neked szimpatikus.  Zoli testvér azt a kérdést kapja, mennyit olvassa a Szentírást, büszkén rávágja, hogy minden nap, de arra a kérdésre is megfelel, hogy tapasztalt-e már imameghallgatást az életében? Ma van egy vendégünk is, János testvér legjobb barátja, Laci atya, domonkos szerzetes. Beengedtünk egy fehér csuhást a Kármelbe, protekciós, így mondjuk, hogy elnézzük neki. 

Andi happy

Zoli húzott

És János is..

 Az én egyik kérdésem az, hogy milyennek képzeltem kiskoromban az ördögöt. Ismeritek Jean Effel Ádám és Éva szerelme című képregényét? A paradicsomi idillben hol egy falevélben, hol egy virág közepéből, vagy épp bort töltő pincér alakjában, de mindig ránk leselkedik az ördög. Tudomásul kell venni, hogy az életünk része, és ha a rossz megszemélyesítődik, talán könnyebb ellenállni a kísértésnek, mintha valami elvont entitásra gondolnánk. De persze húztam egy olyan kérdést is, hogy mi volt a legnagyobb ajándék, amit kaptam az életemben? Egyértelműen a krízis tíz évvel ezelőtt, és a gyógyulás. Itt lenni most nyitott elmével és lélekkel.

Csütörtöki csoport plusz egy fehér barát fehér habitus híján

 Dobjuk a kockát a szerzetesekkel, már 10 óra is elmúlt menni kell lefeküdni, könnyen vagyok, nem nekem kell másnap zsolozsmára felkelni. Milyen egyszerűek a dolgok. Mindig leginkább akkor, ha itt vagyok.