Adventi koszorúk, palacsintahegyek/Hazamegyek a Kármelbe III.

Indul a workshop a pincében

 Szóval, milyen az, amikor befejezek egy filmet, és még mindig nem tudom leállítani a pörgést az agyamban? Fárasztó. Még kósza emailekre válaszolok, könyveléssel egyeztetek, talán örülni is tudnék a jól megérdemelt szabadnapjaimnak, hogy vége van, hogy megcsináltuk, hogy mögöttünk már a 30 nap előkészítés, a 77 nap forgatás, és a 15 nap lezárás, ha nem tudnék olyan nehezen lezárni mindent. A munkát is.

  A végét mindig utálom, az egész stáb szétszéledt már, vagy másik filmben dolgozik, mi pedig (gyártás) a könyveléssel karöltve megpróbáljuk felgöngyölíteni az elvarratlan szálakat, aztán összerámoljuk az irodát, visszaadjuk a vízgépeket, dokumentáljuk a károkat, bedobozoljuk a stábajándékokat és az emberek személyes holmijait, amiket persze nem akarnak a visszaúton magukkal cipelni (egy egész szobányi bőrönd!) és kiküldjük őket a messzi Kanadába. És amikor mindennek vége, még akkor is arra gondolok, hogy tényleg vége van-e, a leglényegtelenebb momentumokba ragadok bele, amik maximum engem érdekelhetnek.  Ez már kényszeresség, vállalom.
 Tél lett és itt van az Advent, feltartóztathatatlanul jön az, aminek jönnie kell, a Jóisten is segítségemre siet, hogy együtt váltsunk sávot az agyamban, mert a leleményes és nagyszerű Kármel kitalál egy adventi koszorúkészítő workshopot a november 26-i csütörtökre, amin belefeledkezhetek a fenyőgallyak zöldjébe, a szalagok kunkoriságába, úgy tehetek, mintha lenne kézügyességem, pedig az zéró, de a legfontosabb, hogy együtt lehetek a többiekkel és együtt örülhetek velük. Minek? Hogy van remény, hogy van miért várakozni. Megszületik a Megváltó, velünk lesz az Úr. Nincs miért félni. Ha az ágacskák rögzítéséről van szó, még a ragasztópisztollyal is elbánok, pedig, ha voltak olyan össznépi happeningek, ahonnan egész biztos egy perc alatt elpárologtam korábban, azok pont az "ilyen csináld magad" kurzusok voltak. Most a Kármelbe készítünk koszorút, de aki élelmesebb volt magára is gondolt. Naná, hogy nekem ez eszembe sem jutott, viszont annál nagyobb örömmel kontárkodok bele mások koszorúinak elkészítésébe (Andié).

Hogy fogjunk hozzá?

János testvér is elégedett

A végeredmény

Az eredmény magáért beszél, ugye?

  És ha azt hiszitek, hogy karácsony előtt kifogyunk a számtalan közösségi alkalomra okot adó indokból, hát számot adhatok egy palacsintasütéssel eltöltött december 3-i csütörtökről is. Itt rendkívül kreatív szerzetesek laknak, hisz Zoltán testvér rozslisztes-joghurtos reformtésztából készült palacsintája véletlenül egész finom lett. (Csak azért írom, hogy véletlenül, mert mindig meglep, mikor ténylegesen tapasztalom, hogy egészséges dolog finom is lehet.) Mikor közöltem vele, hogy pont olyan mint a rendes palacsinta, reménytelenül felsóhajtott.

Dávid szkeptikusan figyeli a rozslisztes csodát

Akik leváltották az órák óta sütögető Zoltán testvért: Andi és Kata

Mondjuk a refomkonyhában is mangalicazsírral kenegetik a serpenyőt, manapság újra a zsír a trendi.
És igen, vannak névnaposaink és születésnaposaink is, és van egy Miklósunk is, hát persze!

Ároni áldás éneklése közben Miki fényképez

Csin-csin

Minden tányér mellett ilyen aranyosan ücsörgött egy Mikulás

Kármel Mikulás

A faliújságon olvastam nemrég a templomban. "Legfontosabb pillanat a mostani, legfontosabb ember, akivel beszélek, legnagyobb tett a szeretet."