A gyerekek nem felejtenek/Sacré Coeur Nővérek III.

Mikor elindul egy film előkészítése, és a feladatokban hamar gyarapodó hetek során bemelegszik a produkciós gépezet, szép lassan minden háttérbe szorul, mert a film önző műfaj, senkivel és semmivel nem osztozik rajtad, kiváltságos helyet követel magának az agyadban, a szívedben, a lelkedben. Ilyenkor álmomban is a színészek ételallergiáit sorolom, vagy az éjszaka közepén belémhasít egy apró kis mozzanat az elmúlt napból, mondjuk talán valami olyasmi, hogy a pirotechnikusnak a régi email címére küldtem a technikai terepszemle részleteit. Ez az az időszak, amikor garantáltan nincs szükségem ébresztőórára, magam ébredek fel nyugtalan és éber alvásomból, az agyam dübörög és koncentrál, hosszú számsorokat, email címeket, szerepszámokat jegyez meg, hónapokig magas fordulatszámon pörgök, utána mindig időbe telik egészségesre visszalassulni. Néha még elengedni is alig bírok egy produkciót. De az elengedés egyébként is nehéz, azt hiszem.

Az előkészítés fázisban úgy szedjük össze  a cuccunkat az öt perces figyelmeztetésre, mint az óvodások, mikor játék közben szólnak nekik, hogy megjöttek értük, pedig mi szeretjük a munkánk, a munka pedig hízeleg nekünk, újra és újra el akarja velünk hitetni, hogy csakis érte élünk. Viszont még neki sincs hatalma felettünk, mikor tudjuk már, hogy öt perc múlva indul a buszunk az Origóból, az áthúzott Budapest táblától hazafelé. Mikor június 5-én délután, kanadai főnököm már 17:20-or a napszemüvege mögé rejtette arcát, és cowboy csizmája tompa kopogásával megindult a kijárat felé, titkon ujjongtam, mert én nagyon akartam menni a Sacré Coeur nővérek Sophianumban rendezett könyvbemutatójára, de már akkor kételkedtem benne, hogy sikerülni fog elszabadulnom, amikor a vacsorán lelkesen meginvitáltak. Szóval megcsillant a neon fénye azon a Ray-Ban napszemüvegen, a főnök már elől vágtatott, mi pedig újabb csúcsot döntöttünk laptop összepakolásban. Felderengett egy reménysugár, igen, ma még könyvbemutatón leszek.

A Sophianum épületén lévő emléktábla

Hogyhogy nem voltam még a Sophianumban? Ki érti ezt? Pedig itt magaslik e patinás épület a Szentkirályi utcában, a Mikszáth Kálmán tér mellett, a Zappával szemben, a Maladype szomszédságában, az SZFE Filmes tanszak épületétől egy köpésre, és tényleg soha nem vettem észre? Talán az emléktáblát igen, de nem olvastam el mi van rajta. Amúgy megvan, hogy Lady Gaga is Sacré Coeur diák volt? Ezt Erika nővértől tudom, azóta én is olvastam róla. Végül is Szent Magdolna Zsófia mindig arról beszélt, hogy olyan nőket neveljünk, akik képesek alakítani a világot, amelyben élnek (Konst. 176.). A hatása vitathatatlan, a hatás mibenléte más kérdés, de azért nagyon érdekes, ugye?

Bolyontam kicsit, először elől akartam bemenni, a nevem -tekintve, hogy ilyen random módon jöttem-nem volt a regisztrációs listán, de így is nagyon kedvesek voltak velem az ajtónállók. Odabenn megszorult a meleg, mit meleg, a forróság! Egy hosszúkás teremben ültek több meghívott vendég között az anciennek (így nevezik magukat az egykori Sacré Coeur növendékek) férjeikkel, családtagjaikkal, a Sacré Coeur nővérek és ismerőseik, családtagjaik, a Társult Tagok, itt-ott elszórva néhány fiatal. Az emelvényen Sajgó Szabolcs jezsuita atya moderált türelmesen és okosan, ahogy mindig. Kautczky Armand felolvasásáról már lemaradtam, de így is tartogat nekem épp elég érdekességet a mai este. Erzsébet nővér beszél. A könyv keletkezésének körülményeiről, a könyv írójának, Jörg Gutzwillernek -Hildegard Gutzwiller unokaöccsének-sorsszerű haláláról, (a magyar fordítás elrendezése után meghalt). Hildegard Gutzwiller nővérről, aki rettenetesen szerette Magyarországot, és akit a magyar tanítványok is rajongásig szerettek.

Ki volt Hildegard Gutzwiller? És miért Szelíd erő a könyv címe?  Egy svájci származású Sacré Coeur nővér, a Sophianum akkori főnöknője, aki 1944-ben a megszállt Budapesten hősiesen védte a bentlakókat, és az oltalmat kereső asszonyokat, lányokat, több, mint 200 lelket, köztük zsidókat is, akik csodával határos módon, valamennyien túlélték a német megszállás időszakát. Persze, hogy fontos, hogy a túlélők egy kis csoportja maga kezdeményezte, hogy Gutzwiller nővér neve 1995-ben végre felkerüljön a Jad Vasem falára, a „Világ Igazainak” névsorába. De talán még fontosabb, hogy hallok egy ancient, Szántóné Dr. Somfai Évát, ahogy kimondja azt a mondatot a könyvbemutatón, hogy „nem féltünk.”

Szántóné Dr. Somfai Évát kérdezi Sajgó Szabolcs SJ.

Perfekt a némete, elegáns arisztokrata hölgy benyomását kelti, mint valamennyien a teremben az egykori tanítványok közül. Méltósággal megöregedni vajon hány embernek sikerül? Itt a jelenlévő egykori gyerekek magukban hordozzák, a „szelíd erőt”. Szokták mondani, hogy a gyerekek könnyen elfelejtenek élményeket, embereket, pedig valójában a felnőtt az, aki feledékeny, a gyerekek mindenre emlékeznek. Csodálatos, hogy ezek között a falak között élt, mozgott, imádkozott, bátorított vagy viccelődött az az apáca, és közössége, akinek sikerült elérni, hogy a háború a legnagyobb nehézségek közt is egy könnyen átvészelhető kalandutazásnak tűnjön, ahol egy gyerek nem felejt el azon fáradozni, hogy olyan ígéreteket tegyen magának, hogy ma nem fogok annyit fecsegni, mert ma jó leszek. Talán a gyerekek otthonosságérzetének egyik legszembetűnőbb kifejezője, hogy mernek rosszak lenni, és ezt elérni a nyirkos pincében, kicsi helyen, bombazuhogásban, ételhiánnyal küszködve talán már nem is pusztán emberi teljesítmény. Különös kegyelem, melyben valaki nyilvánvalóan az élő Lélekből táplálkozik. Nem csak nekem tűnik ez ki, hanem a fiataloknak is, akiket Sajgó Szabolcs atya megszólít a pulpitusról, hogy miért vannak itt, hogy kerülnek ide, hogy érzik magukat? Az egyikük, (egy lány) azt mondja, döbbenetes, milyen jól vannak mindezek után az élmények után a túlélők. Ezen mindenki felnevet, aztán szabadkozva hozzáteszi, hogy nézzék el neki ezt a megjegyzést, mert pszichológiát tanul. Egyébként Erzsébet nővér kedvéért van itt, aki kollégiumi nevelőtanára volt a Fényi gimnáziumban, Miskolcon.

Nem túlzás, hogy a napló olvasás közben viszi az embert, nem lehet letenni. Azt hiszem, az Istenre való teljes ráhagyatkozás élménye a legfelfoghatatlanabb visszatérő gondolatsor mindvégig. Csinálj, amit akarsz Uram. Egyszerűen hangzik, de ha végig gondoljuk, hatalmas misztérium. Nekem, aki sok szempontból irányító típus, különösen.

„Mit jelentett a biztonságunk? Egyedül és kizárólag a legszentebb Szívbe vetett megingathatatlan bizalmat.”-írja Hildegard nővér, mely mélyen egybevág a Társaság konstitúciójából vett idézettel, mely szerint „Isten felragyogtatta irgalmát és hűségét a bűntől sebzett világban. (Konst. 2). Mindig és mindenkor, a beomlott falak között is, lóhús evés közben, vagy az attól való szorongásban, hogy el tudják-e kerülni a katonák erőszakoskodásait ha másoknak sem sikerült, mindig és mindenkor ott van Jézus valóságos testével és vérével a szentostyában, amit a legnehezebb időszakokban is magukhoz vesznek.

Visszatérő gondolat a készenlét. A mások számára való jelenlét biztonsága szükség idején. Magunkról megfeledkezni, másokért élni. A gyerekekért, a menekültekért.

„Mi a padlón alszunk a refektórium előterében. Itt mindenki számára megtalálhatók vagyunk. Az Úr és én óvjuk egymást.” Sokat gondolkodtam, mit akar mondani az utolsó mondat. Hisz az Úr óv minket, nem? Ha arra gondolunk, hogy mi is óvhatjuk őt, megnő a jelentősége minden nehéz mozzanatnak, a feladatra figyelünk, és így a nyomor élhetővé, másodlagossá válik.

Hildegard nővér egyik rendtársa, aki végig mellette volt a katakombában töltött időszakban, sok-sok év után is azt mondta, hogy „Életem legboldogabb időszaka volt. Annyira erős volt a szeretet, annyira földöntúli a hangulat!” Elhiszem, és azt gondolom, akik ott voltak és a jelenből a jövőbe léphettek, azoknak akkor és ott végérvényesen megváltozott az élete.

A könyvbemutató végén állófogadás van, a nővérek örülnek nekem, hogy mégis el tudtam jönni, dicsérgetem őket, hogy milyen csinosak, hisz ők is nők! Itt van Judit nővér testvére és anyukája is, de néhány mondat erejéig megismerkedem Rita nővérrel is, ő korábban tévés volt, aztán lett nővér. Mariola nővérnek arról mesélek, hogy Kieslowski lengyel filmrendező Veronika kettős élete c. filmje miatt lettem filmes. Felcsillan a szeme.  Tényleg így van, szeretem a lengyeleket.

A falon a rendet bemutató információs táblák láthatók, még benn az előadás alatt leírtam a Baternay Ágota (1931-2013) nővér fotója alatt található, tőle származó idézetet. „Nem az a lényeges, hogy mit mondasz, hanem, hogy mások mennyit értenek meg belőle.” Csodálatosan lényegretörő gondolat a rend egyik nagy kortárs megújítójától, akinek nem kis szerepe volt abban, hogy a rend két budai háza felépülhetett. Nagy reformer volt, soha nem nyugvó elme, létrehozta az internoviciátust, teológia kurzusokat szervezett, már 1993-tól (!) önismereti kurzusokat tartott nőknek, melynek megkoronázásaképp 1995-ben megalapította a Keresztény Női Felnőttképzési Egyesületet. Ma már nem nagy kunszt, mondhatnánk, de a kilencvenes években holt volt még a ma tomboló hatalmas önismereti hullám? Ebből is látszik milyen haladó szellemiségű vezető volt.

Kilépek a kapun, és megint telve vagyok erővel. Szelíd erővel. Ezt újabban tanulom a szerzetesektől. Remélem olyan lehetek majd egyszer, akinek sokat értenek meg a szavaiból az emberek. Az épületet nézem, és magamban azt kívánom, hogy ott lehessek majd azon az ünnepségen is, ami az újjáavatott Sophianumban lesz, új diákokkal! Egyszer.

Emlékszem, a mi Angolkisasszonyaink is mennyire boldogok voltak, hogy visszatérhettek az iskolába, ahonnan 40 évvel azelőtt egy furgon vitte el őket az éjszakában. Mi is annyira meg voltunk illetődve, hogy még az udvaron is imára kulcsolt kézel álltunk, rajta van a képeken. A gyerekek nem felejtenek, igen.