Jézus, megígérted azt/Az én pünkösdi történetem

Ülök a portán és írom ezt a Huba utcai rendházban

 Szombat van, ügyelek pár órát a kármelita rendház portáján, teljes a csend. Láttam felbukkanni Zoltán testvért egy pillanatra, aztán Domonkos is lebattyogott, egyébként olyan mintha üres lenne a ház. Jó, hogy csönd van. 

 Gondolkodom a Pünkösdön, piros izzásban vibrálnak bennem a képek. Mikor filozófia szakos voltam, volt olyan előadásom is, hogy neoplatonizmus és skolasztika, ez készített elő a filozófiatörténet 3. vizsgára, amire az egész kora középkor bölcseletét be kellett vágni. Csak feltételeztem, hogy a tanár hívő, ha már ilyen tantárgyat oktat, ugyanis abból az elképesztő tárgyilagosságból, ahogyan tüzeslelkű szentek életművéről beszélt, még nem következtettem volna erre. (Ja, egyébként most jut eszembe, hogy amikor 1999-ben egy laptopokról még nem is álmodó, dugig tömött számítógépes termekkel teli bölcsészkari milliőben teljesen természetes módon kézzel írt egyetemi dolgozatot adtam be neki Szent Ágostonról, rosszallására pedig csak annyit mondtam, azt hittem, hogy így is lehet, ő élcelődve azt felelte, hogy hinni a templomban kell. Úgyhogy talán mégiscsak simán csak egy lelkes középkor kutatóba ütköztem mindenféle vallási és hitbeli meggyőződés nélkül.) Szóba került egyszer, mi a Szentlélek meghatározása. Jelentkeztem, és azt mondtam, az Atya és a Fiú iránti szeretet megnyilvánulása. Bólintott, és azt mondta, ez a felfogás Szent Ágostonra nyúlik vissza. Azóta sem tudok erre jobb meghatározást, vagy talán ez tetszik a legjobban.

 14 éves koromban, Pünkösd napján bérmálkoztam egy napfényes májusi délelőttön az egri Bazilikában. Készültünk rá, de leginkább az foglalt le mindannyiunkat, hogy mi legyen a bérmanevünk, és ki legyen a bérmakeresztanyánk. Nekem egyértelmű volt, hogy Lisieux-i Kis Szent Teréz után Teréz leszek, nagymamám fedlap nélküli Kis Szent Terézes imakönyve és a nagyszobájában álló templomból kiszuperált (letörött a szent kezében lévő rózsás kereszt teteje) Teréz oltárszobor egy életre bizalommal ruházott fel iránta. Nem hiszem, hogy a bérmálkozáson akár én, akár a többi 40 lány osztálytársam tudatában lettünk volna annak, hogy mik is a Szentlélek ajándékai vagy a hitben való nagykorúság, de a megszenteltséget valamiképpen mégis átéltük.

 Van egy nagyon mély, már felnőtt korban szerzett élményem is a Pünkösddel kapcsolatban, azt hiszem, ez akar most legjobban idejönni. Két éve ilyenkor egy multicég utómunka stúdiójában dolgoztam, többek között Top Shop-os reklámokat magyarítottunk, feliratoztunk, szinkront rendeztem (ez volt a legjobb része), favágás volt a javából, ami a termékek eladhatóságára való erőteljes kereskedelmi nyomással megspékelve nem sok kreativitást engedélyezett mindig lángoló fantáziámnak. Eléggé szenvedtem, bár lelkiismeretesen dolgoztam, a mutatóim is jók voltak, így még Szlovéniába, Bulgáriába is kiküldtek továbbképzésre. Minden reggel elmondtam magamnak, hogy még három hónapot le kell itt húznom, aztán lépek vagy ugrok ha kell a bizonytalanba, vagy vissza a filmbe leginkább, mint már annyiszor, csak így bírtam felszállni a szürke, reményvesztett reggeli arcokkal teli munkásbuszra az Ecseri útnál nap mint nap. Ebben a túlfeszített időszakban kezdtem egyre biztosabban azt érezni, hogy haladéktalanul szükségem van lelki munícióra. A Nyolc Boldogság Közösség homokkomáromi házában meghirdetett Pünkösdi lelkigyakorlat kiváló alkalomnak ígérkezett erre. Nem sokat tudtam róluk, de tetszett a nevük, és elég messze voltak Pesttől. Valamiért szorongva indultam, sokat beszélgettem a taxissal, aki kivitt a Délibe, onnan tudatosult bennem, hogy nem vagyok a legjobban. Majdnem 6 órát utaztam Nagykanizsáig, június 6-a volt és legalább 30 fok. Amikor leszálltam, mellém szegődött egy roma srác, akitől megkérdeztem, merre van a buszmegálló, ahonnan tovább tudok menni Homokkomáromba. Kérdezte hány éves vagyok, mikor mondtam, hogy 35, dobott egy hátast. A biztonság kedvéért megadta a számát, én meg udvariasan beírtam a telómba. 

 A buszmegállóban megismerkedtem egy korombeli lánnyal, aki szintén Homokkomáromba tartott, mondta, hogy már többször volt ott, és majd meglátom, mennyire fogom szeretni. Lépkedtünk felfelé az erdőn át vezető úton a kolostor felé, a lány mesélte, hogy mostanában csak egyházatyákat olvas. Felértünk, megkaptam a szobám, együtt vacsoráztunk a nővérekkel, frissen sült rétes is volt. A nővérek jókedvűek voltak, közvetlenek, fotózgattak minket, beszélgettek velünk.

 Este sétáltunk, ismerkedtünk egymással, mi ottlévők. Huszonéves, szőke, pirospozsgás arcú lányok üdvözölték cinkosan a Lelkes napok pólóban lévő fiúkat, és csiviteltek örömmel, hogy „jé te is szentlelkes vagy”, „mi is majdnem lekéstük a vonatot, de csak majdnem, ez is a Szentlélek.” Kommunikatív voltam, mégis egyedül éreztem magam, és éreztem, hogy mocorog bennem a szorongás, az a rossz fajta, amit olyan jól ismerek, a betegséghez, a pánikhoz kapcsolódó. Korán elmentem lefeküdni, de alig aludtam pár órát, hőség volt a padlástérben kialakított kis szobámban. Mondták a nővérek, hogy a kápolnába éjszaka is le lehet menni, kinéztem az ablakomon, láttam az oltárt a szomszéd épületben, egyszerre volt megnyugtató és felzaklató.

 Azt hiszem, soha nem hallottam olyan szépen énekelni senkit, mint a Nyolc Bés nővéreket a másnap reggeli dicséreten, egészen túlviláginak hatott. Délelőtt tanítás volt, akkor gondoltam, hogy kérek valami könyvet a könyvtárból, ami a katolikus egyházon belül lezajló karizmatikus megújulási mozgalomról szól, amiről Homokkomáromba érkezésem előtt semmit sem tudtam. Túráztunk az erdőben egy szlovákiai magyar fiúval és egy frissen megtért lánnyal, aki elmesélte, hogy élete legelső lelkigyakorlatát remeteségben töltötte a ferences klarissza nővéreknél, a remeteséget pedig annyira szó szerint kell érteni, hogy napokig senkivel sem találkozott, az ételt is mindig az ajtaja elé rakták le. Ez rettenetesen távolinak és dermesztőnek tűnt. Később ez a lány megkérdezte, lennék-e a keresztanyja, aztán még később, amikor körmenetet jártunk, és énekeltünk a többiekkel, belém ragadt az az egy sor az énekből, hogy Jézus, megígérted azt... Mit ígértél meg? Jézus, tényleg mit ígértél meg? Hogy tényleg lesz olyan, amikor nem fogok látszólag minden ok nélkül hideg verejtékben vergődve remegni egy sötét verem mélyén, hogy csatát vesztek az állandóan rám leselkedő csüggedéssel szemben? Hogy tényleg nem kell száz évig antidepresszánson élni ahhoz, hogy ne csorduljon túl bennem a szomorúság a "normálértéken" túl, és ne féljek a kontrollvesztéstől, hogy kibillen az eszem a helyéről, pont az, amire annyira büszke vagyok magamban? Egyfolytában ezen pörgött az agyam, és, hogy a súlyok itt, Homokkomáromban csak még jobban rám rakódtak, egészen összenyomódom alattuk, hogy meddig kell még olyat dolgozni, amit nem szeretek, mikor mozdulhatok el, és mikor tudok újra egyedül kifizetni egy albérletet, és egyáltalán meddig kell még egyedül szenvedni, mikor lesz férjem, mikor lesz gyerekem, mikor írom meg végre a könyvem, mit akar tőlem Isten, miért ilyen bután boldog és jámbor itt mindenki? Egész nap mázsás súly volt a mellkasomon. Mellém sodródott egy tőlem néhány évvel idősebb kétgyerekes anyuka, Noémi, akinek a férje az utóbbi egy évben minden szabad idejét táltosokkal és látókkal töltötte, most is épp Erdélyben volt velük táborban, ami Noémit félelemmel töltötte el, azért is jött Homokkomáromba, hogy a férjéért imádkozzon. Tapintható volt a szorongása, már ketten voltunk, ketten énekeltük a Jézus megígérted azt. A kis körmenet után kezdődött az ünnepi mise, dicsőítés, tánc, ez a „karizmatikus feeling”, amikor először tapsoltak, akkor egyet hátra is léptem. Noémival mindkettem meggyóntunk mise közben (én már száz éve nem gyóntam akkor), aztán azt mondta, a mise végét még megvárja és elmegy, mert ez az egész karizmatikus dicsőítés és hókuszpókusz nem jön be neki, különösen ebben az instabil állapotában. Annak a gondolata, hogy két perc múlva kifarol a kocsival a kolostor előtti parkolóból, mély riadalommal töltött el, nem tudom, mi szorította össze a szívem annyira, hogy azt éreztem, nekem innen most azonnal el kell mennem, hadováltam, hogy megy a vonat, úgy alakult, hogy mégis vissza kell mennem Pestre, közbejött valami. M. nővér arcáról leolvastam, hogy nem hiszi el, amit mondok, de jótékonyan, elfogadással búcsúzkodtak tőlünk. Amíg pakoltam, egyszerre borzongtunk és röhögtünk Noémival, annyira abszurdnak tűntek a kitárt karú, ujjongó ünneplők, csakis antiszociális viselkedésünk nyújthatott velük szemben bármifajta kapaszkodót. Eszünkben sem volt, hogy együnk a kertben fellógatott színes lampionok alatt megterített asztalról, pedig roskadásig volt rakva minden jóval. Csomagoltak nekünk belőle. Noémi elvitt az állomásra, persze, hogy akkor este már nem volt vonat, rosszul mondta nekünk a sógornője a telefonban, mikor kértük, hogy nézze meg a neten. Megkérdeztem hazavisz-e hozzájuk,(!) azt mondta persze. Tekeregtünk az úton Lenti felé úgy 60 kilométert, egészen az erdő mellett laktak, sötét volt, akkor már be kellett vennem egy nyugtatót, annyira ramatyul voltam, összevissza beszéltem, hogy eltereljem önmagamról saját belső, nyugtalan figyelmem, és bár Noémi nagyokat nevetett rajtam (évek óta nem nevetett ennyit, azt mondta), éreztem, hogy kezdek bezárulni. Évek óta nem volt ilyen depressziós epizódom, de tudtam, hogy nem ok nélkül van, és azt is tudtam, hogyan viselkedjek magammal szemben.  

 A ház zsúfoltságában is oltalmat adó volt, ücsörögtem a konyhában, bámultam a viaszosvászon abroszt, kis részletekre akartam fixálódni teljesen, hogy ne halljam az agyam kattogását. Noémi kilenc éves forma kislányát néztem, ahogy álmosan az anyja nyakába kapaszkodott, úgy várta haza, hogy elaludt a tévé előtt. Még azt sem akartam, hogy egy fal válasszon el tőlük, ezért mindannyian a hálószobában aludtunk a nagy franciaágyon, Noémi, a kislánya középen, és én. Elalvás előtt bevettem még egy nyugtatót, lassan kioldódtam. Hajnalban oldalt néztem, láttam, hogy mélyen alszik a kislány, a karjával nekem dőlt, tudtam, hogy jó helyen vagyok, és haza is jutok innen. Reggel jobban voltam, Noémi kevésbé. Azt mondta, alig bír valamit csinálni a ránehezedő súlytól, félelemtől, amit a férje dolgaival kapcsolatban érez, hogy lassan elszigetelődik, hogy a gyerekei is folyton kérdezgetik, miért olyan szomorú mindig, mikor régen annyit nevetett. (Akkor örültem neki, hogy tegnap sokszor sikerült megnevettetnem). Néztünk neki pszichodráma csoportokat az interneten, biztattam. Kivitt az állomásra, feltett a vonatra. Bizonytalan volt, de kedves, áradt belőle valami melegség. Mondta, hogy rajta van a Facebook-on, megadta a számát, hogy ha hazaérek feltétlenül hívjam föl. A vonatút végtelennek tűnt Zalából haza Pestre. Azonnal beszélni akartam egy pap barátomnak erről, amint hazaértem, (beszéltem is), iszonyúan felzaklatott ez az egész homokkomáromi tartózkodás. Nagy ijedtség. Miért? Bár kibeszéltem magamból, 3 hétig alig bírtam enni és aludni, dobáltam le magamról a kilókat, mégis valami üres józanságban hagytam, hogy zuhogjanak a fejemben a gondolatok, és közben úgy éreztem, fel van nyitva a mellkasom, amin Isten keze be-benyúlkál, hogy csavarjon egyet a szívemen. Zsigeri élmény volt, csontig hatoló félelem, és utólag visszagondolva csak a kezdet, valamifajta meghívás egy másfajta istenkapcsolatra. "Jézus, megígérted azt, hogy elküldöd nekünk Szentlelkedet." Így van tovább a dal, nemrég rákerestem a neten. Bennem csak az első sor számonkérése, emlékeztetése, dorgálása visszhangzott sokáig. De mit ígértél meg? És mikor váltod be? Be is váltotta pedig, mert elküldte a Szentlelket, aki velünk volt az M70-es úton, mikor Lentibe autóztunk Noémival, velünk volt, mikor Noémi bírt nevetni, velünk volt a házban, ahol hárman aludtunk a franciaágyon, velünk volt az esti enyhülésben, az ébredésben, a reggelben, amiben az ólomsúlyok ellenére is mindig ott van a remény. 

 Mikor akkor hazaértem, láttam, hogy Noémi többször is keresett, csak lemerültem közben. Visszahívtam, hogy minden rendben. Azóta nem tudom, mi van vele. A telefonom sincs már meg, amiben benne volt a száma. Remélem jól van. Nem lettem karizmatikus közösség tagja, mert nem az én utam, de azóta is vágyom vissza Homokkomáromba, ahol kétségkívül mindez velem történt, és ahol valamiképp minden elkezdődött. 

Húsvét után

Az én Húsvéthétfőm

  Dolgozni kell menni, törjük magunkat kifulladásig. A húsvét nyugalma csak elmélyítette bennem a vágyakozást a drága idő után, amim nincs. 
 Az elmúlt két hetet egy parkolóban töltöttem a unit bázison míg a stáb össze-vissza forgatott a belvárosban. Nagycsütörtök és Nagypéntek a lakókocsik között talált rám, motiválatlanul, gyűrötten, a fáradtságtól fázva, téli kabátban kuporogva a laptop előtt. Nyolcadik hete forgatunk már, reggel, délben, délután, este, éjszaka, hajnalban, szombaton, vasárnap, amikor Virágvasárnap is a lakókocsi ablakából meredtem a világra, akkor gondoltam, hogy na, ez most tényleg egy ocsmány és lelketlen dolog, épp ma itt lenni. Külön nehéz volt, hogy bár a Lehel téri templom csak öt percnyi sétára van a bázistól, kimenni azért már mégsem mehettem meló közben. Nagycsütörtökön már csak a szertartás után értem oda, tömjénfüst volt a levegőben, folytott suttogás, hosszú sorok a gyóntatószekrények előtt. Képtelen voltam koncentrálni. Nagypénteken hajnal fél egyig forgattunk, a végén csokinyulat osztottunk a  stábnak. Én a kollégáimnak csokitojást, örültek. Volt egy pillanat este felé, amikor nagyon szomorú is lehettem volna. Aztán a munkára koncentráltam és elmúlt. Olyan momentumok maradtak bennem a napból, mint a női főszereplőnk kabáthajtókája, a fodrászok ácsorgás közbeni ölelkezése a kavicson, amíg meg ne jött értük a minibusz, hogy elnyelje őket az átlátszó neszeszerekben hordott fésűikkel együtt, a miniszerepre felkért idős színész mély bizalmatlansága, majd nap végére feltámadt készségessége, a pillanat, amikor másodasszisztens kolléganőmmel, Rékával (vele osztjuk meg a lakókocsi bal felét) napi jelentés írása közben ugyanarra a poénra a 35. forgatási napon is ugyanazzal a mélyről meginduló, döcögő nevetéssel reagálunk. Fáradt, elmosódott, tompa vidámság váltakozik gyötrő agytornával, zsibbasztó memorizálással, a dolgok szűnni nem akaró leltárbavételével nap mint nap. Ez a nagypénteki keresztút most maga a munka volt, a minden más időt és figyelmet felzabáló zúzda. Filmgyártás. 10 hónapja folyamatosan dolgozom, azért, hogy egy ponton majd valóban megállhassak, hogy megnyomhassam  végre a stop gombot, és a saját dolgaimmal foglalkozhassam.

 A Nagypéntek gyötrelmével  sokszor könnyebb azonosulni, mint magával a Feltámadással. Pedig nagy halálok és feltámadások hosszú sora van már mögöttem, sokszor kellett a semmiből, hamvaimból újrateremtenem magam mint egy főnixmadárnak. A Hiszekegyben azt a részt szeretem legjobban mondani, hogy hiszem a test feltámadását és az örök életet, de ha a halottakról néha ennek tükrében beszélek, furcsán néznek rám az élők. Gyerekkoromban sem értem be azzal, hogy vége van, talán Istenhez is a halandóságunk fölött érzett szorongás vitt egyre közelebb és közelebb. Óvodás koromban a televízió zümmögése, a kilencemeletes házunk liftjének sóhajtozása, az orosz digitális óra számlapjának takaróra vetülő árnyéka jelentette nekem a biztonságot, és a szüleim meg az öcsém egyenletes szuszogása mikor aludtak. Egyszer egy éjszaka, amikor nyitott szemmel feküdtem a sötétben és a vázában lévő virágok sötét körvonalait bámultam, összeszorította a szívem a félelem, hogy mindennek, ami most körülvesz, egyszer vége lesz, a szüleim és a tesóm is meghalnak majd. De hova tűnnek majd akkor, mi hova megyünk, és mi az a halál? Visszatérő álmom volt, hogy meghalok, fekszem egy autó alatt, ami elgázolt, és kimondom, hogy na és ennyi? Aztán felébredek a saját hangomra. 
 Sima, hétköznapi párbeszédekből is mindig kihallom a haláltól való félelmet, mert ott lapulnak a tabuk a szavakhoz tapadva, még akkor is, ha az emberek az egykedvűség álarca mögé rejtik a szorongásukat, és úgy tesznek, mintha a legtermészetesebb dolog lenne számukra, hogy csak az létezik ezen a világon, ami látszik. Majd hullik ránk a föld és ennyi, ott lenn már úgyse fáj. Ilyenkor midig provokatív leszek, kutatom az arcukat, tényleg csak ennyi? Hullik ránk a föld?

 Minden halál gondolata elviselhetetlen és rettenetes a kereszt tudata nélkül. A kereszt pedig maga a botrány. Hogy volt az Isten, aki ember is volt és meghalt értünk. Átsiklunk a botrány lehetősége felett nap mint nap, aztán valahol lecsap ránk a felismerés, egy nem várt élethelyzetben, a határaink feszegetésével jön közel az, amit valójában mindig csak távolítunk. 

 Nagyszombaton nem kellett menni dolgozni, akkor is olyan voltam, mint a kifacsart citrom. Azt mondtam magamnak, beülök a templomba, de csak egy kicsit, aztán hazajövök, és talán lefekszem. Elmentem a Kármelbe. Marika néni (mindenes a Kármelben) volt az első, aki üdvözölt, megszorította  a kezem, szemlátomást nagyon örült nekem, ez azért is feldobott, mert őt kezdetben egy darabos, bizalmatlan, mosolytalan nőnek találtam, aki minden cselekedetemnél úgy magasodik fölém mint egy felkiáltójel, mint egy égő gyertya, (nagyon magas tényleg), és szembesít a tökéletlenségemmel. Aztán párszor én váltottam a hétvégi portaszolgálatnál, és akkor rájöttem, milyen jó fej, milyen együttérző, érdeklődő. Mögé ültem le a padba, és már nem is voltam annyira fáradt.
 Vasárnap kimentem futni, két kilométer után iszonyúan fájni kezdett a hasam, akkor megálltam. Két percig néztem a futószőnyeget, és bosszankodtam. Feltámadás napján két ócska kis kilométer? Ennyi? Ilyen gyatra vagyok? Na nehogy már, és letoltam még hatot. Futni nagyon jó. Rakosgatom egymás elé a lábaimat, hálás vagyok, hogy vannak lábaim, és kedvemre rakosgathatom őket egymás elé, hogy jó idő van, hogy a futás nem kerül semmibe, hogy Isten ad hozzá energiát. Olyannyira, hogy éjszaka még sütöttem egy ricotta tortát, mert másnap jöttek a  fiúk locsolkodni a Kármelből, és most az egyszer ki sem mostam a hajamból a kölnit.
 A napokban a stúdióban, egy melegszendvicses dézsa fölött egy világosító kollégám, Gyuri, kimondta Isten nevét és a tekintetét áthatotta a béke. Teljesen váratlannak hatott ott a díszlet mellett. Azt mondta, mennyire vigyázott rá a Jóisten, mikor egy héttel ezelőtt a Szabadság-hídas félrelépést követően (egyik résbe szorult a lába hátrafelé lépegetésnél a hídon, és iszonyút reccsent), a kórházban végül mégis negatív lett az eredmény, és ezt ő valódi csodaként tudta megélni, hogy mennyi szeretetet kapott aznap a kollégáktól.
 Hiába tűnik úgy, hogy Húsvét után sem változott semmi, hogy egy fikarcnyival sem lett jobb a világ, hiába volt tele a Nyugati aluljáró tegnap is üvöltöző prostituáltakkal, hiába, hogy a mai arcukon a tegnapi törődöttség és elhasználtság, azzal, hogy Jézus megjárta a kínok kínját, a végleges kiszolgáltatottságot, és alászállt a poklokra, a végletekig szolidaritást vállalt velünk, és mindennel, ami csak fájdalmas lehet az életben. Csak ő juthatott rajta túl úgy, hogy mások szenvedése is értelmet nyerjen általa, csak ő támadhatott fel, áldozata egyedi és megismételhetetlen, nem behelyettesíthető.
 Nap végén hosszú percekig nézem a hímestojásokat az asztalon, vidáman virítanak, nemrég Bécsben vettem őket egy dekorboltban mikor apámnak megmutattam végre a várost, évek óta terveztük, hogy elmegyünk. 
Fölöttük a  felirat a falamon a  kedvenc evangéliumi történetemből amit a legjobb barátnőm, Mesi hímzett nekem. Talita kúmi. Minden ébredéskor, minden lefekvéskor, minden sötét gondolatnál, minden világos inspirációnál, örömben, bánatban, leharcoltságban vagy fényességgel átitatott rácsodálkozásban odanézhetek, mert a feltámasztott kislány is én vagyok, mindig én voltam, akkor is, amikor nem tudtam róla. 

Attyapusztán a hó/Hazamegyek a Kármelbe IV.

Bizakodó vagyok

Nekitámaszkodom a ház falának. Itt még nem esik a hó. Minden január a kedvencem, az újrakezdés ígérete a csípős levegőben, a tél szagában. Azóta március lett, nagyböjt van, a kirakatokban tojásdekorációk, de lélekben maradtam a télben, és még mindig gyakran 2015-öt írok 2016 helyett. Nem fogadok nagy dolgokat, a kicsikben akarok állhatatos maradni, a legkönnyebbnek látszókban, mégis az igazán legnehezebbekben. Biztos lesz több kilométerem a Margit szigeten, és idén talán hosszú szünet után újra félmaratonom is. Többet és koncentráltabban írok, vagy mindig egy kicsit, akkor is ha közben beszippant a filmgyártás. (Beszippantott, egy irodának kialakított lakóbuszból szemlélem a világot nap nap után.) Idén egész biztos rengeteget dolgozom majd, mégis megsokszorozódnak az energiám, ha nem adom meg magam, ha kérem az Istentől. Nem akarok tanácsokat osztogatni, és a bölcs szerepében tetszelegni. Nem tüntetek az erőfölényemmel, hogy mi mindent megcsináltam és túléltem már én életemben, mert hát mennyi minden van még előttem. Nuska barátnőm azt mondta egyszer, az élet móka, én azt mondtam az élet harc. Miért ne lehetne mind a kettő? 

 Nem analizálok túl sokat, csak ráfekszem a dolgok sodrára, mint Vico Equense-ben a tengerre szeptemberben, ahol csak én voltam és a tenger, és Isten. A tenger volt Isten. Hat év után újra látni a hullámokat szívbemarkoló volt, és rettenetesen felszabadító egy olyan utazáson, ahol egyedül voltam, és mégsem, soha egyetlen pillanatra sem. 
"A dolgok alatt átbújni azt jelenti, hogy nem vizsgáljuk őket túl közelről, nem igyekszünk megmagyarázni őket", mondja Kis Teréz. Elfogadni, nem megérteni vagy az indítékokat keresni, ami néha őrjítő. 
 Szilveszterkor szeretek távol lenni Pesttől. Újabban a csendes átlépőket szeretem, (pedig a kilencvenes években még petárdáztunk is) mert szeretek január elsején már korán fenn lenni, és nem átaludni az új kezdetet. 
 Attyapusztán, Veszprém megyében, Pápakovácsitól 1.5 kilométerre van a Marton Marcell Lelkiségi Központ, a lelkigyakorlatos ház, amiről sokat meséltek a többiek, de hogy ilyen meghitt és otthonos, csodás antik bútorokkal, az minden képzeletemet felülmúlta. Én egy nappal később mentem le, Győrig vonattal utaztam, aztán Zirc felé újabb kisvonattal. Rettenetesen hideg volt, alagutakon mentünk keresztül, hallgattam a gyerekek sikítozását és megismertem a tavalyi medvehagymás területeket is, ahol a bencésekkel gyűjtöttünk. Hálás voltam az egész évért minden örömteli és zaklatott pillanatával együtt. A többiek felvettek Zircen, betértünk a templomba, csúszott az út, a járda, fáztam, éhes voltam, mégis nyugodt. Megfőztünk több tucat virslit, rögtönöztünk lencsesalátát, feltettem a tűzre a forralt bort, amit hoztam. Volt mise, körülültük az oltárt, éreztem mennyit kaphattak itt azok, akik valaha is idelátogattak.
 Mi is ez a hely? Attyapusztán a sarutlan kármelita szerzetesek 1945 és 1950 között remeteséget építettek. Berkes Bernát atya és szerzetes társai kétkezi munkával kezdték meg az építkezést, amelybe a helyi lakosok is előszeretettel besegítettek. A hívek számára az ideiglenes, szalmatetős kápolnát a kezdetleges kis kolostorral 1946. augusztus 11-én szentelte fel Dr. Sárközi Pál bakonybéli apát. Kármelhegyi Boldogasszony végleges szentélyét 1950. szeptember 11-én szentelték fel. Itt helyezték el a kegyképet, a Hauer grafikus által 1715-ben festett Madonnát. Marton Marcell kármelita atya - akinek boldoggá avatása jelenleg is folyamatban van - három alkalommal is járt Attyapusztán, hosszabb időt töltött itt, misézett, (sőt az ezüstmiséje is itt volt), lelkigyakorlatozott, szemlélődött.

Komoly intézmény

Itt még Óév

Marcell atya találmánya a szó: "Szépszeretet"

A Madonna kegyképe

Sekrestye

 Itt mindannyiunknak külön szobája volt, nem várt luxus, sítábor hangulat valamiért. A vitrinben Marton Marcell atya ciliciuma is ki van állítva, ettől őszintén elborzadok, nem gondoltam, hogy a hatvanas években még szögekkel kivert tüskés öveket hordtak a habitusuk alatt a szerzetesek. Most ne így gondoljatok rájuk, nem ez a fontos, és nem is igen létezik ez ma már.  
 Beszélgetni jó, kiengedni jó, együtt lenni jó. Nem hiányzik semmi. Be kéne vackolnom magam Attyapusztára télire, és engedni, hogy ömöljön rám a szépszeretet, a falakból, az előttem itt járók tapintható bizakodásából, Marcell atya láthatatlan, mégis érezhető gondoskodásából, szabad lelkületéből. Írásra (is) kiváló környezet.

András atya kármelita tartományfőnök

Kormi

Óévből Újévbe

Tanít

Skapulárés Szűzanya

  Tényleg nekitámaszkodtam a ház falának, hogy a mozdulat nyugalmával és spontaneitásával üzenjek az előttem álló évnek. Megtart a fal, ha a szereplők a filmekben a háznak dőlnek, egykedvűen várják a történéseket, és minden szavukból vagány szállóige lesz. Én milyen vagány szállóigét mondjak? Keep goin' man! You can do it! Azt hiszem nem, ezeket már sokszor mondtam. Ha látszólag állok, ha minden változás irtózatosan lassúnak tűnik, ha nem fordul ki sarkaiból a világ, pedig legalábbis ezt akartam, akkor csak a következő lépésre koncentrálva, a kicsikben állhatatosan, napról-napra, láthatatlan izmokat fejlesztve, sosem a magam erejétől megittasodva, mindig a bennem működő kegyelem lehetőségétől áthatva. És aztán Újév napján helyeselve szállingózni kezdett a hó, a csodálatos, a nagyszerű, a mindent megtisztító, megszépítő, és aznap ennyi elég is volt a boldogsághoz.

Hó

Adventi koszorúk, palacsintahegyek/Hazamegyek a Kármelbe III.

Indul a workshop a pincében

 Szóval, milyen az, amikor befejezek egy filmet, és még mindig nem tudom leállítani a pörgést az agyamban? Fárasztó. Még kósza emailekre válaszolok, könyveléssel egyeztetek, talán örülni is tudnék a jól megérdemelt szabadnapjaimnak, hogy vége van, hogy megcsináltuk, hogy mögöttünk már a 30 nap előkészítés, a 77 nap forgatás, és a 15 nap lezárás, ha nem tudnék olyan nehezen lezárni mindent. A munkát is.

  A végét mindig utálom, az egész stáb szétszéledt már, vagy másik filmben dolgozik, mi pedig (gyártás) a könyveléssel karöltve megpróbáljuk felgöngyölíteni az elvarratlan szálakat, aztán összerámoljuk az irodát, visszaadjuk a vízgépeket, dokumentáljuk a károkat, bedobozoljuk a stábajándékokat és az emberek személyes holmijait, amiket persze nem akarnak a visszaúton magukkal cipelni (egy egész szobányi bőrönd!) és kiküldjük őket a messzi Kanadába. És amikor mindennek vége, még akkor is arra gondolok, hogy tényleg vége van-e, a leglényegtelenebb momentumokba ragadok bele, amik maximum engem érdekelhetnek.  Ez már kényszeresség, vállalom.
 Tél lett és itt van az Advent, feltartóztathatatlanul jön az, aminek jönnie kell, a Jóisten is segítségemre siet, hogy együtt váltsunk sávot az agyamban, mert a leleményes és nagyszerű Kármel kitalál egy adventi koszorúkészítő workshopot a november 26-i csütörtökre, amin belefeledkezhetek a fenyőgallyak zöldjébe, a szalagok kunkoriságába, úgy tehetek, mintha lenne kézügyességem, pedig az zéró, de a legfontosabb, hogy együtt lehetek a többiekkel és együtt örülhetek velük. Minek? Hogy van remény, hogy van miért várakozni. Megszületik a Megváltó, velünk lesz az Úr. Nincs miért félni. Ha az ágacskák rögzítéséről van szó, még a ragasztópisztollyal is elbánok, pedig, ha voltak olyan össznépi happeningek, ahonnan egész biztos egy perc alatt elpárologtam korábban, azok pont az "ilyen csináld magad" kurzusok voltak. Most a Kármelbe készítünk koszorút, de aki élelmesebb volt magára is gondolt. Naná, hogy nekem ez eszembe sem jutott, viszont annál nagyobb örömmel kontárkodok bele mások koszorúinak elkészítésébe (Andié).

Hogy fogjunk hozzá?

János testvér is elégedett

A végeredmény

Az eredmény magáért beszél, ugye?

  És ha azt hiszitek, hogy karácsony előtt kifogyunk a számtalan közösségi alkalomra okot adó indokból, hát számot adhatok egy palacsintasütéssel eltöltött december 3-i csütörtökről is. Itt rendkívül kreatív szerzetesek laknak, hisz Zoltán testvér rozslisztes-joghurtos reformtésztából készült palacsintája véletlenül egész finom lett. (Csak azért írom, hogy véletlenül, mert mindig meglep, mikor ténylegesen tapasztalom, hogy egészséges dolog finom is lehet.) Mikor közöltem vele, hogy pont olyan mint a rendes palacsinta, reménytelenül felsóhajtott.

Dávid szkeptikusan figyeli a rozslisztes csodát

Akik leváltották az órák óta sütögető Zoltán testvért: Andi és Kata

Mondjuk a refomkonyhában is mangalicazsírral kenegetik a serpenyőt, manapság újra a zsír a trendi.
És igen, vannak névnaposaink és születésnaposaink is, és van egy Miklósunk is, hát persze!

Ároni áldás éneklése közben Miki fényképez

Csin-csin

Minden tányér mellett ilyen aranyosan ücsörgött egy Mikulás

Kármel Mikulás

A faliújságon olvastam nemrég a templomban. "Legfontosabb pillanat a mostani, legfontosabb ember, akivel beszélek, legnagyobb tett a szeretet."

"Isten azért szurkol, hogy te boldog legyél, hogy neked sikerüljön az életed!"

Interjú Tornya Erika Sacré Coeur (RSCJ) nővérrel

Erika nővér

Kapucni és Fityula: Úgy látlak téged, mint egy állandóan izgő-mozgó energiabombát, egy nagyon jó humorú valakit, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a facebookos adatlapodon is az van feltüntetve, hogy „in a relationship”. Honnan hozod ezt az elevenséget, illetve egy másik fontos kérdés is adódik ebből, hogy összefügg-e ez a szegediségeddel, egyáltalán mit jelent neked az, hogy te szegedi vagy?

Tornya Erika: A „kapcsolatban” státusz, az nem volt humor (nevetünk nagyon), inkább egy bevállalás, mert távol áll tőlem a „Jézuska jegyese” megközelítés, sokkal inkább azt gondolom, hogy konkrét és jelen idejű, szenvedélyes kapcsolatban vagyok Jézussal. Ha ez nem lenne, akkor nem lennék szerzetes.

A humoromat a családból hozom. Az apai nagyapámat már nem ismertem, de ő állítólag legendásan jó humorú volt, annak idején a történelmi megpróbáltatásokat is csak a humorával bírta túlélni, ez sokat segített neki. De az öcsém is ugyanilyen jó humorú, sőt úgy tűnik, hogy ezt már az öcsém kislánya is örökölte, ha jó a kedve, kisgyerek létére odaül az asztalhoz, poénkodik és szórakoztatja a társaságot. Számomra a humor nem arra szolgál, hogy másokon nevessek, hanem teret ad: képes vagyok arra, hogy a fonákján nézzem a világot, ez segít relativizálni és a helyén kezelni a problémákat. Minden látszat és a sok kapcsolat ellenére alapvetően nehezen megközelíthető ember vagyok, számomra fontos a belső magányom, a csöndem (abból lépek ki és oda térek vissza), a humor talán a „távolságtartás” eszköze is.

A „szegediségem”is fontos. Az egyetemek miatt mindig is egy igen pezsgő szellemi életű és fiatal város volt, mert az egyetemek fiatalon tartották, tartják ma is. A mi időnkben, a nyolcvanas évek közepén, még a föld alatti katolicizmusnak volt egy különleges atmoszférája. Akkor Gyulay Endre volt ott a püspök, aki nagyon jó klímát teremtett, támogatta az ifjúságot, virágzó kisközösségi élet folyt. Én magam is nagyon hamar, gimnazistaként belecsöppentem ebbe. Mind ismertük egymást, rendszeresen találkoztunk például a havonta egyszer megtartott ifjúsági miséken. Szegedről hozom magammal a keresztény kisközösség iránti alapvető igényt.

KF: Olvastam, hogy Szent Ignác kollégista voltál 1992-95 között, és rögtön ebben az időben, nagyon korán találkoztál a Sacré Coeur nővérekkel. Elsősorban mi és ki hatott rád itt a legjobban, és miért pont egy ilyen kis létszámú közösség keltette fel az érdeklődésed mindazon túl, hogy a kollégium eleve adta az inspirációt egy Szent Ignác-i lelkiség megtalálásához?

TE: Egyrészt nem ismertem más rendet, ők voltak az elsők, akikbe „beleszaladtam”. A noviciátussal találkoztam közvetlenül, egy nyári táborban. Megfogott a vidámságuk, a természetességük, a köztük érezhető közösség. Jófej, normális, fiatal nők voltak, akik kíváncsiak voltak a világra, és azokra, akikkel találkoztak. És akkor kiderült, hogy Szent Ignác-i és nemzetközi rendről van szó! Elkezdtem hozzájuk járni, mert vasárnap esténként voltak náluk nyitott alkalmak, amikor lehetett menni vacsorázni és beszélgetni. Tetszett a légkör, hogy mennyire kíváncsian és nyitottan nyúlnak minden témához, a világképük átfogó volt. Amikor velük beszélgettem, kinyílt a világ. Azt éreztem, hogy én itt fontos vagyok, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Nem éreztem a nyomulást, hogy ezt a kislányt szerezzük meg, hanem szabadon hagytak, ezért azt mondhatom, nem annyira egy kimondott személy fogott meg, hanem az a légkör, amiben ott Isten nagyon erősen benne volt.

KF: Emlékszel az első ilyen alkalomra, amikor elmentél hozzájuk?

TE: Arra emlékszem, hogy milyen volt, mikor először találkoztam velük a Szentjánosbogár (megj. a 80-as évek második felében alapított keresztény gyermek-és ifjúsági mozgalom, melynek jelenleg a Párbeszéd Háza jezsuita intézmény ad otthont) táborban. Akkor egy novíciát szólítottam meg, elkezdtem kérdezgetni tőle pl. olyanokat, hogy milyen módon mostok, mit esztek? És ő olyan birkatürelemmel válaszolgatott minden kérdésemre! Én pedig azt éreztem, hogy egyre tüzesebb vagyok. Az első estén nagyon emlékszem, hogy Puskely Mária Szerzetesek c. könyvéről beszélgettek a nővérek, az az árnyaltság és intelligencia, ahogyan azokról az időkről meséltek, amikor lehetetlen volt szerzetesnek lenni az ötvenes években, az nagyon izgalmas volt. 24 éves voltam, mikor beléptem közéjük.

KF: Biztosan sokszor szóba kerül, akár az általad tartott hivatástisztázó alkalmakkor is a te szerzetesi életedben történt különös fordulat, hiszen egy nagyon pörgős életet éltél a renden belül, mindenbe belevetetted magad és talán ezért is -a te szavaidat idézve-hamar kiégtél, belebetegedtél, végül otthagytad a rendet. Akkor ez nyilván az egyetlen menekülési útvonal volt a túlélésre. Az azt követő 10 évben hogyan gyógyultál meg, és hogyan dolgoztad fel ezt a kudarcot, mi vezetett téged vissza mégis a Szent Szív Társasághoz?

TE: Utólag visszanézve ez a 10 év nekem egy nagyon fontos időszak volt, és hogy valójában mi adta meg a gyógyulást, azt most sem tudom. Azt tudom, hogy amikor rájöttem, hogy baj van, és valami nagyon-nagyot kell változtatnom, akkor kiléptem a rendből. Szerencsés vagyok, mert van egy nagyon jó családom, akik mellettem álltak. Anya rendkívül erős asszony, apa figyelmes ember, ők támogattak. Illetve a baráti köröm, akikre mindig lehet számítani. Kilépésem után elkezdtem dolgozni a „rendes” szakmámban – gépészmérnök vagyok – jó környezetben, klassz kollégákkal, anyagilag és erkölcsileg megbecsülve.

Ezekben az években kezdtek „működni” az életemben azok a dolgok, amiket a novíciátusban tanítottak, hogy reggel imádkozzak, tartsak csöndet, mérlegeljem azt, hogy milyenek a kapcsolataim, hogy hogyan álljak az anyagi javakhoz, és én ettől boldog voltam, csak nem szerzetesi, hanem civil körülmények között. Bekerültem a Keresztény Élet Közösségébe, (megj: Loyolai Szent Ignác lelkiségének világi hívők által követett formája), tehát nem egyedül voltam, hanem volt körülöttem egy élő csoportosulás. Legyeskedtek körülöttem érdeklődő férfiak is, ha akartam volna, bármikor házasodhattam volna, de számomra egy közösségi „csoportosulás” mindig vonzóbb volt, mint egy házasság. Hogy mitől találtam rá újra a hivatásomra? Azt hiszem, itt kezdődik a misztika. Amikor öt évvel később újra éreztem a hívást, nem akartam ezzel foglalkozni, mert attól féltem, hogy csak magamat akarom igazolni. Azt gondoltam, egyszer már ez a lemez lejárt, ennek vége van. Hogy adjak Istennek egy esélyt, elvégeztem a Sapientiát. Nem a megszerezhető tudás érdekelt különösebben, hanem az, hogy kipróbáljam magam, hogy tudok-e ilyen klerikusabb körökben létezni - bírtam. Muszáj volt észrevennem, hogy teljesen meggyógyultam, és az életem itt van, nagyon nehéz volt ezt kimondani. Talán így utólag, azt mondhatom, nem rizikóztam nagyot, mikor visszatértem a rendbe.

KF: A család nem féltett egy újabb kudarctól?

TE: Érteni most sem értik ugyan, de elfogadták. Így szeretnek, ahogy vagyok.

KF: Nagyon sok helyen lehet találkozni a neveddel, főleg ha a hivatással kapcsolatos  lelkigyakorlatokat böngészi az ember, nyilván ennek ahhoz is köze van, hogy nagyon hitelesen tudsz erről a témáról beszélni a rendből való kilépés, majd a későbbi visszatérés által. Az általatok szervezett programok jelenleg milyen módon, milyen egységekben folynak, például mi a különbség a GPS és az Istenképek között?

TE: A rendünkben én vagyok a hivatásgondozó, ez a küldetésem. Mikor negyvenegy évesen megkaptam ezt a feladatot, hogy hivatásgondozás, körülnéztem a városban, és akkora generációs szakadékot láttam magam és a fiatalok között, hogy el nem tudtam képzelni, hogy mit tudunk majd kezdeni egymással. Tíz év gyári munka után át teljesen át kellett állni. Ott minden mérhető volt, itt legfeljebb csak érzem, hogy mi lesz ebből tíz év múlva.

Interjú után derűsen a Párbeszéd Házában

Jelenleg a hivatásgondozás három lábon áll nálunk, az első az ima, mi magunk, nővérek folyamatosan imádkozunk, mert hiszünk abban, hogy Isten küld társakat, illetve, mert fontosnak tartjuk azt, hogy mi magunk is legyünk érzékenyek a hivatás kérdésére.

A második pillér a virtuális jelenlét. Észrevettük, hogy a Facebookon vannak a fiatalok, illetve van egy blog, amit vezetek (megj. www.hivatasrscj.blogspot.hu), úgyhogy viszonylag sok kapcsolat van ilyen felületekről. Ügyelek rá, hogy a megkeresésekre hamar reagáljak, hogy lássák a fiatalok, hogy itt élet van, ez nem kirakat. Mert aki hivatáskereső, az nagyon érzékeny, és ha nem kap azonnal választ, akkor megy tovább.

A harmadik pillért maguk a programok képezik. Az internetes jelenléttel az a célunk, hogy hamar személyessé tegyük ezt a találkozást, a kereső kerüljön bele valamelyik csoportunkba. Szeptembertől decemberig van a GPS, ezt Mariola nővérrel csináljuk párban, ez egy általános életút tervező program, ami minden második kedden három órás est, egyfajta keresztény önismeret. Az a tapasztalatunk, hogyha valaki elakad a fejlődésében, azt viszonylag kis impulzussal tovább lehet segíteni, az elakadás oka általában az, hogy valamire rágörcsölnek a fiatalok, ezért itt a figyelmüket tágítjuk ki, hogy ne csak a problémára koncentráljanak, hanem azt is lássák, hogy Isten mindenben benne van. Jók a tapasztalataink, mélyek a megosztások, vannak nagyon konkrét döntések: van aki eldönti, hogy házasodik, van aki eldönti, hogy nem megy külföldre, vagy esetleg munkát cserél. „Rossz ember” még nem volt nálunk, fantasztikus embereket kapunk!

Aztán januártól májusig van egy kimondottan hivatástisztázó, szerzetes hivatáskereső kurzusunk, egy hónapban egyszer egy szombat, olyan nőknek hirdetjük, akik szeretnék eldönteni, hogy szerzetesek szeretnének lenni vagy sem. Fiatalokat várunk, de túl fiatalokat azért nem, mert a mi életstílusunk egy belső kontrollt és motivációt igényel, ezért az ideális jelölt 24 és 35 év közötti.

Az Istenképek workshop pedig onnan jött, hogy a lelkivezetés során többször szembesültem vele, hogy maga az istenkép sok ember számára probléma, érdemes ezen tudatosabban dolgozni. Kidolgoztunk egy négy estés folyamatot, ezt Erzsivel (Erzsébet nővér) tartottuk. Ide jöhetett bárki. Reméljük, még folytatódni tud, ez az időnktől és az energiáinktól függ. Szeretnénk folyamatosan a lelki beszélgetésekből eredő tapasztalatokra építeni a kurzusokat, hogy arra regálhassunk, ami tényleg van, ami egzisztenciálisan érinti és érdekli az embereket. Nekem ez szívügyem.

KF: Primér élményem veled kapcsolatban a személyiségedből fakadó üdítő szertelenség (nagyon nevetünk). Ehhez képest a Szent Ignác-i szellemiség talán kicsit szikárnak mondható, pont emiatt is érdekelne, hogy volt-e valami a képzésed során, amin pont az attitűdöd miatt esetleg nehéz volt átrágnod magad?

TE: Alapvetően nagyon kényelmesen érzem magam a mi lelkiségünkben. A szertelenség talán egyfajta belső szabadságból jön, merek spontán lenni, és elmondani a véleményem, mert alapvetően otthon érzem itt magam. De egyébként van emögött egy nagyon komoly belső fegyelmezettség, hol vannak a határok, meddig barátkozom, hogy mennyit dolgozok, mennyit pihenek, stb, bár ezt az egyensúlyt még mindig tanulom, a szentignácos múltam és a multinacionális gyárban töltött idő miatti teljesítménykényszert még mindig próbálom levedleni.

KF: Gyakran publikálsz lelkiségi cikkeket, A lélek súlya a szeretet c. írásod, amely a 2013. júniusi Szív újságban jelent meg, az én személyes kedvencem tőled. Itt leírod egy álmodat, amelyben Szent Ignáctól kérsz tanácsot, ebből úgy tűnik nekem, igen közeli barátságban vagytok. Mit jelent neked az ő személye, és mit Szent Magdolna Zsófia a ti rendetek alapítőnője?

TE: Most járok egy képzésre Németországba, ahol alaposan átvettük Ignác életét, és azt érzem, hogy nagyon sok mindenben magamra tudok ismerni belőle. Az első szerzetesi időszakom végi kudarc volt hasonló ahhoz, mikor Ignácnak ellőtték a lábát. Egy sikeres, jól képzett embernek egyszercsak minden kicsúszik a lába alól, mégis Isten valójában itt tudott benyúlni az életembe. Akkor tértem meg igazán, amikor kiléptem a rendből. Magdolna Zsófiával ott érzek rokonságot, hogy ő teljes mértékben a kapcsolatok embere volt, halálakor már 2600-an voltak a rendben. Azt látom, hogy az egész evangelizációs munka nagyban a kapcsolatokon is múlik és ebben Magdolna Zsófia nagyon bátor volt.

KF: Voltam Henri Boulad jezsuita atya előadásán nemrégiben, (máj. 18-án zajlott a Párbeszéd házában) és a vele készített régebbi interjúdat is olvastam, ő arról beszél, hogy egyedül maradni sokáig nem lehet, a nyolc-tíz fős kisközösségek erejében érzi a jövőt. Úgy látom, hogy a Sacré Coeur nővérek körül is léteznek ezek a nyolc-tíz fős közösségek, akár a táncmeditációra, akár más programra gondolok, ez spontán alakult így, vagy a rend tudatosan építi ki maga körül ezeket a kisközösségeket?

TE: Itt a kérdés a mennyiség és a minőség. Maximum 12 főig működik egy csoportban a személyesség, ezért inkább csinálok két csoportot egy héten, minthogy átmenjünk előadás jellegbe, aminek megvan a veszélye, hogy „sztárparádé” legyen, és inkább rólam szóljon. Mi csupán tereket nyitogatunk, a személyesség a lényeg, a személy a lényeg. Legyen egy tér, ahová aki belép, megtudja magát mutatni. A 8 fős csapatok az ideálisak, nem ismerhetek 20 embert, de hatot mondjuk igen.

KF: Nagy kérdés és órákig lehetne róla beszélni, de mit gondolsz, keresztény értelmiségiként mik a legfőbb buktatók, tabuk a gondolkodásban?

TE: Nagy buktatónak érzem, hogyha elkezdünk elméleteket gyártani (hogy például van-e Isten, vagy nincs), illetve fundamentalista „vagy-vagy” harcba keveredünk. Amikor a személyekről teljesen átcsúszik a fókusz az elvekre, ott is gond van. A valóság tagadása is veszélyes. Ha például a szentek életrajzát nézzük, láthatjuk, hogy Isten általában úgy dolgozik, hogy meghagyja az alaptulajdonságokat. Ha valakit szentté akar tenni, nem változtatja át, hanem a meglévő tulajdonságaira épít, azokat formálja át.

KF: Kétszer megjártad a Caminót. Mit adott ez az élmény?

TE: A Camino egy szenvedély, egy varázslat, egyrészt benne van az én teljesítménycentrikusságom, másrészt kinn lenni a természetben, az csodálatos. Második utamon sátorral voltam, és ez óriási nagy szabadságot adott: haladtam, de szabad is voltam. A Caminón találkozol emberekkel, 1-2 napot együtt mentek, de aztán elengeded őket. Sok találkozás van benne, és saját magam legyőzése is jó dolog. Ha azt mondanák, hogy holnap induljak, azonnal mennék!

KF: Bónuszkérdésem elmaradhatatlan a vége felé. Mik a kedvenc filmjeid?

TE: Ádám almái, Hétköznapi Mennyország, Brian élete, Jöttünk, láttunk, visszamennénk.

KF: A renddel kapcsolatban mi most a legnagyobb terved, vágyad?

TE: Nekem, mint hivatásgondozónak vágyam, hogy Isten küldjön hozzánk fiatalokat, hogy találkozzunk olyan nőkkel, akik rájönnek arra, hogy ebben az életformában lehet boldogan élni. Lássák meg a fiatalok, hogy a szerzetesi életforma egy reális életforma! Sokan csak a tiltásokat veszik észre, de ha a „fonákját” meg bírjuk nézni, akkor ebben óriási szabadság van, Isten kezébe helyezni az életem persze nagy kiszolgáltatottság, kell hozzá bátorság, de minden napot megimádkozva Istennel tölteni, egy közösségben, a belső szabadság, a boldogság lehetősége.

Én magam nem „elméleti teológiát” szeretnék közvetíteni, hanem azt, hogy te itt és most fontos vagy. Isten azért szurkol, hogy te boldog legyél, hogy neked sikerüljön az életed. Lehet, hogy, ezek nagy szavak, de én erre tettem föl az életem. Ez nem olcsó spiritualitás, hanem tanúságtétel Jézus Szívéről: hiszem, hogy te alapvetően jó vagy, és ha tudsz építeni erre a jóságra, akkor meg tud változni az életed!

(Az interjú 2015. május 19-én készült a Párbeszéd Házában.)