Attyapusztán a hó/Hazamegyek a Kármelbe IV.

Bizakodó vagyok

Nekitámaszkodom a ház falának. Itt még nem esik a hó. Minden január a kedvencem, az újrakezdés ígérete a csípős levegőben, a tél szagában. Azóta március lett, nagyböjt van, a kirakatokban tojásdekorációk, de lélekben maradtam a télben, és még mindig gyakran 2015-öt írok 2016 helyett. Nem fogadok nagy dolgokat, a kicsikben akarok állhatatos maradni, a legkönnyebbnek látszókban, mégis az igazán legnehezebbekben. Biztos lesz több kilométerem a Margit szigeten, és idén talán hosszú szünet után újra félmaratonom is. Többet és koncentráltabban írok, vagy mindig egy kicsit, akkor is ha közben beszippant a filmgyártás. (Beszippantott, egy irodának kialakított lakóbuszból szemlélem a világot nap nap után.) Idén egész biztos rengeteget dolgozom majd, mégis megsokszorozódnak az energiám, ha nem adom meg magam, ha kérem az Istentől. Nem akarok tanácsokat osztogatni, és a bölcs szerepében tetszelegni. Nem tüntetek az erőfölényemmel, hogy mi mindent megcsináltam és túléltem már én életemben, mert hát mennyi minden van még előttem. Nuska barátnőm azt mondta egyszer, az élet móka, én azt mondtam az élet harc. Miért ne lehetne mind a kettő? 

 Nem analizálok túl sokat, csak ráfekszem a dolgok sodrára, mint Vico Equense-ben a tengerre szeptemberben, ahol csak én voltam és a tenger, és Isten. A tenger volt Isten. Hat év után újra látni a hullámokat szívbemarkoló volt, és rettenetesen felszabadító egy olyan utazáson, ahol egyedül voltam, és mégsem, soha egyetlen pillanatra sem. 
"A dolgok alatt átbújni azt jelenti, hogy nem vizsgáljuk őket túl közelről, nem igyekszünk megmagyarázni őket", mondja Kis Teréz. Elfogadni, nem megérteni vagy az indítékokat keresni, ami néha őrjítő. 
 Szilveszterkor szeretek távol lenni Pesttől. Újabban a csendes átlépőket szeretem, (pedig a kilencvenes években még petárdáztunk is) mert szeretek január elsején már korán fenn lenni, és nem átaludni az új kezdetet. 
 Attyapusztán, Veszprém megyében, Pápakovácsitól 1.5 kilométerre van a Marton Marcell Lelkiségi Központ, a lelkigyakorlatos ház, amiről sokat meséltek a többiek, de hogy ilyen meghitt és otthonos, csodás antik bútorokkal, az minden képzeletemet felülmúlta. Én egy nappal később mentem le, Győrig vonattal utaztam, aztán Zirc felé újabb kisvonattal. Rettenetesen hideg volt, alagutakon mentünk keresztül, hallgattam a gyerekek sikítozását és megismertem a tavalyi medvehagymás területeket is, ahol a bencésekkel gyűjtöttünk. Hálás voltam az egész évért minden örömteli és zaklatott pillanatával együtt. A többiek felvettek Zircen, betértünk a templomba, csúszott az út, a járda, fáztam, éhes voltam, mégis nyugodt. Megfőztünk több tucat virslit, rögtönöztünk lencsesalátát, feltettem a tűzre a forralt bort, amit hoztam. Volt mise, körülültük az oltárt, éreztem mennyit kaphattak itt azok, akik valaha is idelátogattak.
 Mi is ez a hely? Attyapusztán a sarutlan kármelita szerzetesek 1945 és 1950 között remeteséget építettek. Berkes Bernát atya és szerzetes társai kétkezi munkával kezdték meg az építkezést, amelybe a helyi lakosok is előszeretettel besegítettek. A hívek számára az ideiglenes, szalmatetős kápolnát a kezdetleges kis kolostorral 1946. augusztus 11-én szentelte fel Dr. Sárközi Pál bakonybéli apát. Kármelhegyi Boldogasszony végleges szentélyét 1950. szeptember 11-én szentelték fel. Itt helyezték el a kegyképet, a Hauer grafikus által 1715-ben festett Madonnát. Marton Marcell kármelita atya - akinek boldoggá avatása jelenleg is folyamatban van - három alkalommal is járt Attyapusztán, hosszabb időt töltött itt, misézett, (sőt az ezüstmiséje is itt volt), lelkigyakorlatozott, szemlélődött.

Komoly intézmény

Itt még Óév

Marcell atya találmánya a szó: "Szépszeretet"

A Madonna kegyképe

Sekrestye

 Itt mindannyiunknak külön szobája volt, nem várt luxus, sítábor hangulat valamiért. A vitrinben Marton Marcell atya ciliciuma is ki van állítva, ettől őszintén elborzadok, nem gondoltam, hogy a hatvanas években még szögekkel kivert tüskés öveket hordtak a habitusuk alatt a szerzetesek. Most ne így gondoljatok rájuk, nem ez a fontos, és nem is igen létezik ez ma már.  
 Beszélgetni jó, kiengedni jó, együtt lenni jó. Nem hiányzik semmi. Be kéne vackolnom magam Attyapusztára télire, és engedni, hogy ömöljön rám a szépszeretet, a falakból, az előttem itt járók tapintható bizakodásából, Marcell atya láthatatlan, mégis érezhető gondoskodásából, szabad lelkületéből. Írásra (is) kiváló környezet.

András atya kármelita tartományfőnök

Kormi

Óévből Újévbe

Tanít

Skapulárés Szűzanya

  Tényleg nekitámaszkodtam a ház falának, hogy a mozdulat nyugalmával és spontaneitásával üzenjek az előttem álló évnek. Megtart a fal, ha a szereplők a filmekben a háznak dőlnek, egykedvűen várják a történéseket, és minden szavukból vagány szállóige lesz. Én milyen vagány szállóigét mondjak? Keep goin' man! You can do it! Azt hiszem nem, ezeket már sokszor mondtam. Ha látszólag állok, ha minden változás irtózatosan lassúnak tűnik, ha nem fordul ki sarkaiból a világ, pedig legalábbis ezt akartam, akkor csak a következő lépésre koncentrálva, a kicsikben állhatatosan, napról-napra, láthatatlan izmokat fejlesztve, sosem a magam erejétől megittasodva, mindig a bennem működő kegyelem lehetőségétől áthatva. És aztán Újév napján helyeselve szállingózni kezdett a hó, a csodálatos, a nagyszerű, a mindent megtisztító, megszépítő, és aznap ennyi elég is volt a boldogsághoz.

Hó