2016. április 2., szombat

Húsvét után

Az én Húsvéthétfőm
  Dolgozni kell menni, törjük magunkat kifulladásig. A húsvét nyugalma csak elmélyítette bennem a vágyakozást a drága idő után, amim nincs. 
 Az elmúlt két hetet egy parkolóban töltöttem a unit bázison míg a stáb össze-vissza forgatott a belvárosban. Nagycsütörtök és Nagypéntek a lakókocsik között talált rám, motiválatlanul, gyűrötten, a fáradtságtól fázva, téli kabátban kuporogva a laptop előtt. Nyolcadik hete forgatunk már, reggel, délben, délután, este, éjszaka, hajnalban, szombaton, vasárnap, amikor Virágvasárnap is a lakókocsi ablakából meredtem a világra, akkor gondoltam, hogy na, ez most tényleg egy ocsmány és lelketlen dolog, épp ma itt lenni. Külön nehéz volt, hogy bár a Lehel téri templom csak öt percnyi sétára van a bázistól, kimenni azért már mégsem mehettem meló közben. Nagycsütörtökön már csak a szertartás után értem oda, tömjénfüst volt a levegőben, folytott suttogás, hosszú sorok a gyóntatószekrények előtt. Képtelen voltam koncentrálni. Nagypénteken hajnal fél egyig forgattunk, a végén csokinyulat osztottunk a  stábnak. Én a kollégáimnak csokitojást, örültek. Volt egy pillanat este felé, amikor nagyon szomorú is lehettem volna. Aztán a munkára koncentráltam és elmúlt. Olyan momentumok maradtak bennem a napból, mint a női főszereplőnk kabáthajtókája, a fodrászok ácsorgás közbeni ölelkezése a kavicson, amíg meg ne jött értük a minibusz, hogy elnyelje őket az átlátszó neszeszerekben hordott fésűikkel együtt, a miniszerepre felkért idős színész mély bizalmatlansága, majd nap végére feltámadt készségessége, a pillanat, amikor másodasszisztens kolléganőmmel, Rékával (vele osztjuk meg a lakókocsi bal felét) napi jelentés írása közben ugyanarra a poénra a 35. forgatási napon is ugyanazzal a mélyről meginduló, döcögő nevetéssel reagálunk. Fáradt, elmosódott, tompa vidámság váltakozik gyötrő agytornával, zsibbasztó memorizálással, a dolgok szűnni nem akaró leltárbavételével nap mint nap. Ez a nagypénteki keresztút most maga a munka volt, a minden más időt és figyelmet felzabáló zúzda. Filmgyártás. 10 hónapja folyamatosan dolgozom, azért, hogy egy ponton majd valóban megállhassak, hogy megnyomhassam  végre a stop gombot, és a saját dolgaimmal foglalkozhassam.
 A Nagypéntek gyötrelmével  sokszor könnyebb azonosulni, mint magával a Feltámadással. Pedig nagy halálok és feltámadások hosszú sora van már mögöttem, sokszor kellett a semmiből, hamvaimból újrateremtenem magam mint egy főnixmadárnak. A Hiszekegyben azt a részt szeretem legjobban mondani, hogy hiszem a test feltámadását és az örök életet, de ha a halottakról néha ennek tükrében beszélek, furcsán néznek rám az élők. Gyerekkoromban sem értem be azzal, hogy vége van, talán Istenhez is a halandóságunk fölött érzett szorongás vitt egyre közelebb és közelebb. Óvodás koromban a televízió zümmögése, a kilencemeletes házunk liftjének sóhajtozása, az orosz digitális óra számlapjának takaróra vetülő árnyéka jelentette nekem a biztonságot, és a szüleim meg az öcsém egyenletes szuszogása mikor aludtak. Egyszer egy éjszaka, amikor nyitott szemmel feküdtem a sötétben és a vázában lévő virágok sötét körvonalait bámultam, összeszorította a szívem a félelem, hogy mindennek, ami most körülvesz, egyszer vége lesz, a szüleim és a tesóm is meghalnak majd. De hova tűnnek majd akkor, mi hova megyünk, és mi az a halál? Visszatérő álmom volt, hogy meghalok, fekszem egy autó alatt, ami elgázolt, és kimondom, hogy na és ennyi? Aztán felébredek a saját hangomra. 
 Sima, hétköznapi párbeszédekből is mindig kihallom a haláltól való félelmet, mert ott lapulnak a tabuk a szavakhoz tapadva, még akkor is, ha az emberek az egykedvűség álarca mögé rejtik a szorongásukat, és úgy tesznek, mintha a legtermészetesebb dolog lenne számukra, hogy csak az létezik ezen a világon, ami látszik. Majd hullik ránk a föld és ennyi, ott lenn már úgyse fáj. Ilyenkor midig provokatív leszek, kutatom az arcukat, tényleg csak ennyi? Hullik ránk a föld?
 Minden halál gondolata elviselhetetlen és rettenetes a kereszt tudata nélkül. A kereszt pedig maga a botrány. Hogy volt az Isten, aki ember is volt és meghalt értünk. Átsiklunk a botrány lehetősége felett nap mint nap, aztán valahol lecsap ránk a felismerés, egy nem várt élethelyzetben, a határaink feszegetésével jön közel az, amit valójában mindig csak távolítunk. 
 Nagyszombaton nem kellett menni dolgozni, akkor is olyan voltam, mint a kifacsart citrom. Azt mondtam magamnak, beülök a templomba, de csak egy kicsit, aztán hazajövök, és talán lefekszem. Elmentem a Kármelbe. Marika néni (mindenes a Kármelben) volt az első, aki üdvözölt, megszorította  a kezem, szemlátomást nagyon örült nekem, ez azért is feldobott, mert őt kezdetben egy darabos, bizalmatlan, mosolytalan nőnek találtam, aki minden cselekedetemnél úgy magasodik fölém mint egy felkiáltójel, mint egy égő gyertya, (nagyon magas tényleg), és szembesít a tökéletlenségemmel. Aztán párszor én váltottam a hétvégi portaszolgálatnál, és akkor rájöttem, milyen jó fej, milyen együttérző, érdeklődő. Mögé ültem le a padba, és már nem is voltam annyira fáradt.
 Vasárnap kimentem futni, két kilométer után iszonyúan fájni kezdett a hasam, akkor megálltam. Két percig néztem a futószőnyeget, és bosszankodtam. Feltámadás napján két ócska kis kilométer? Ennyi? Ilyen gyatra vagyok? Na nehogy már, és letoltam még hatot. Futni nagyon jó. Rakosgatom egymás elé a lábaimat, hálás vagyok, hogy vannak lábaim, és kedvemre rakosgathatom őket egymás elé, hogy jó idő van, hogy a futás nem kerül semmibe, hogy Isten ad hozzá energiát. Olyannyira, hogy éjszaka még sütöttem egy ricotta tortát, mert másnap jöttek a  fiúk locsolkodni a Kármelből, és most az egyszer ki sem mostam a hajamból a kölnit.
 A napokban a stúdióban, egy melegszendvicses dézsa fölött egy világosító kollégám, Gyuri, kimondta Isten nevét és a tekintetét áthatotta a béke. Teljesen váratlannak hatott ott a díszlet mellett. Azt mondta, mennyire vigyázott rá a Jóisten, mikor egy héttel ezelőtt a Szabadság-hídas félrelépést követően (egyik résbe szorult a lába hátrafelé lépegetésnél a hídon, és iszonyút reccsent), a kórházban végül mégis negatív lett az eredmény, és ezt ő valódi csodaként tudta megélni, hogy mennyi szeretetet kapott aznap a kollégáktól.
 Hiába tűnik úgy, hogy Húsvét után sem változott semmi, hogy egy fikarcnyival sem lett jobb a világ, hiába volt tele a Nyugati aluljáró tegnap is üvöltöző prostituáltakkal, hiába, hogy a mai arcukon a tegnapi törődöttség és elhasználtság, azzal, hogy Jézus megjárta a kínok kínját, a végleges kiszolgáltatottságot, és alászállt a poklokra, a végletekig szolidaritást vállalt velünk, és mindennel, ami csak fájdalmas lehet az életben. Csak ő juthatott rajta túl úgy, hogy mások szenvedése is értelmet nyerjen általa, csak ő támadhatott fel, áldozata egyedi és megismételhetetlen, nem behelyettesíthető.
 Nap végén hosszú percekig nézem a hímestojásokat az asztalon, vidáman virítanak, nemrég Bécsben vettem őket egy dekorboltban mikor apámnak megmutattam végre a várost, évek óta terveztük, hogy elmegyünk. 
Fölöttük a  felirat a falamon a  kedvenc evangéliumi történetemből amit a legjobb barátnőm, Mesi hímzett nekem. Talita kúmi. Minden ébredéskor, minden lefekvéskor, minden sötét gondolatnál, minden világos inspirációnál, örömben, bánatban, leharcoltságban vagy fényességgel átitatott rácsodálkozásban odanézhetek, mert a feltámasztott kislány is én vagyok, mindig én voltam, akkor is, amikor nem tudtam róla. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése