"Egyszer csak ki kell tudnom mondani, hogy a létezésem csoda!"

Beszámoló Henri Boulad SJ atya Egzisztenciális vallásosság c. előadásáról

2015. május 18. Párbeszéd Háza

Napfényes teremben a kivetitővel

Ülök egy napfényes teremben (kápolna) késő délután a Párbeszéd házában, és hallgatom Henri Boulad jezsuita atya előadását. Két egymást követő napon is van tanítás, én az elsőre jöttem, amely az Egzisztenciális vallásosság címet viseli, és azért ülök a kivetítős teremben, mert kicsit későn regisztráltam, és már csak ide jutott hely. Nem is bánom, alig páran vagyunk, mindent tökéletesen látok és hallok, ami a lenti zsúfolt teremben történik. Az egzisztenciális jelző keltette föl az érdeklődésemet, várom, hogyan emelődik majd be ez a sartre-i fogalom a vallásossság kifejezés mellé, mikor látszólag két egymást teljesen kioltó dologról van szó. Fészkelődik bennem a filozófus, minek is tagadnám? 

Boulad atya éltes kora ellenére (84 éves) rendkívül energikusan, természetesen és megkapóan beszél, a mellette álló tolmácsa, Madocsay Bea értőn fordít, kicsit olyan mintha a mondottakra ő is mindvégig újra és újra rácsodálkozna. Jó őket nézni. A franciából magyarra való átültetés során újrateremtődnek a fogalmak, kiszélesedik a spektrum. De miről is beszél?
 Isten nem fent van, hanem lent, nem kívül, hanem belül. A kereszténység a megtestesülés vallása. Eddig semmi új, mondhatnánk.  Az első tíz percben már be is jön Sartre, Boulad atya úgy beszél róla, mint aki számára semmi nincs a létezés mögött. Kierkegaard már más tészta, róla úgy emlékezik meg, mint aki kereste a létezés mélységét. "Ti léteztek? Hogyan?-kérdezi Henri Boulad a hallgatóságtól. És most lépünk forróbb talajra! Nem hordom magamban a létezésem magyarázatát-mondja-igazolni kell a létezést. Egyszer csak ki kell tudnom mondani, hogy a létezésem csoda! (..) Mielőtt a világ létre jött volna, ott voltatok Isten fejében. Nem a véletlen gyümölcse vagyok. Nem véletlenül létezem." Pár nappal később én is ezekkel a szavakkal vigasztalok valakit, aki szerint majd csak hullik ránk a föld, és nincs tovább. A hallgatásából arra következtetek, ezek a szavak mégis számítanak valamit.

 Henri Boulad személyiségében az a csodálatos, hogy amikor beszél, azt érzem, egy falka reményvesztett, keserű ember sem tudná letaglózni, színes és élő minden, amit mond. "Isten a szeretet. Szeretetszükséglet. Isten gazdagságát nem tudja saját magával megtartani, messzebbre kell mennie. A szeretet az osztozás kényszerű szüksége. (...) Isten a teremtés, teremtmény szívében van. Ha létezem, az azért van, mert van bennem Valaki."

Nagyon egyszerű példát hoz arra, hogyan fedezhetjük fel Isten intim jelenlétét önmagunkban. Fogjuk be az orrunkat, bíztatja  a hallgatóságot. Így nem kapunk levegőt. De ha elengedjük és levegőhöz jutunk, megtapasztaljuk a létezést. A lélegzés a létezés megtapasztalása. A létezésünk úgy függ Istentől, ahogy a gyümölcs függ a fán. Arra a sziklára vagyunk alapozva, amit Istennek neveznek. Ezzel kapcsolatban elmond egy személyes történetet, szeret anekdotázni, anekdotáinak van is helye a beszédben, nem csupán üres parabolák.

 13-14 éves korában Alexandriában fürdött a barátaival a tengerben. Soha nem volt nagy úszó, de mivel a többiek mindenáron oda akartak úszni egy távoli sziklához, ő is azt mondta, "gyerünk." A szikla messze volt, ő úszott-úszott, de egyszer csak fulladozni kezdett, nyelte a vizet, úgy érezte, elsüllyed, nem bírja tovább, amikor az utolsó pillanatban el tudta kapni a sziklát. Az első érzés, ami elöntötte, a hála volt. Fölismerte, hogy függ. 

 "A semmiben függünk, de mégis létezünk. A létezés kegyelem. Ráfeküdni a tengerre olyan, mint ráfeküdni az életünkre." Szóval, akkor mit is jelent az egzisztenciális vallásosság? A mindennapok vallásos dimenzióját. Itt idézi az általa nagyon kedvelt szerzőt, Dietrich Bonhoeffer evangélikus teológust, aki Nietzsche kijelentését továbbfejlesztve ("Isten meghalt." "Gott ist tot!")  egy újfajta teológiai közelítés alapját teremtette meg. Isten meghalt? Egy bizonyos fajta Isten meghalt, szerencsére. Az egekben lévő Isten meghalt, Isten nyugosztalja. Ebben a kijelentésben minden benne van, amit egy hibás istenkép okozhat bennünk, arra biztat, hogy figyelemmel tapasztaljuk meg a létezést. 

"Próbáljátok meg meghúzni Isten fülét és megharapni az orrát!"-mondja Boulad atya teljes elszántsággal arra utalva, hogy Istennel való kapcsolatunk inspirációját a mindennapokból kell, hogy kapja, hisz ugyanazt a magatartásformát amit a gyermek édesapjával megél, a teremtmény is átélheti az Istennel. 

Az előadás során elhangzik, mennyire szereti az ázsiai vallásokat, ugyanakkor azt is kiemeli, hogy azok deperszonalizálják az embert, márpedig a személyesség kulcsfogalom, hisz az anonim világ mögött van valaki, aki nem univerzális energia, hanem arccal és szívvel rendelkező Isten, VALAKI, akinek azt mondhatom, hogy Te, és aki nekem is azt mondhatja, hogy TE. "Isten minden pillanatban kitalál minket. Isten berobban a világba, ha létezik élet a földön, akkor honnan jön, ha nem a prototípustól?"

 Ilyen és hasonló csodákról beszél Henri Boulad egyiptomi, görög katolikus jezsuita. Hömpölyög ez a tanítás. A végén vízzel koccint, keretezve ezzel az előadás közepén elhangzott vízről szóló paraboláját. Ki gondol arra, hogy a víz az élet? Egy pohár vízben is lássuk, nézzük, ismerjük fel a mindennapi élet csodáját! Végezetül bizánci áldást ad.

Sok kérdésre válaszol, fáradhatatlanul dedikálja a könyveit, ha kell megáldja a házasokat, vagy önként guggol le egy fiatalokkal való csoportképhez.

Henri Boulad rendületlenül dedikál

És házaspárokat is megáld

 Külön köszönet az engedékeny és türelmes Sajgó Szabolcs SJ atyának, aki nem nyírbálta meg a szabadon feltehető kérdések számát az előadó fáradékonyságára vagy más egyéb kifogásra hivatkozva, és nem szólt közbe akkor sem, amikor a sorban állók közös fotót vagy személyes áldást szerettek volna kérni. 

 Henri Boulad atya beszélt arról is, hogy azért nem szeret múzeumba járni, mert túl sok ott a szépség, egészen belezavarodik az ember. Pedig elég egy dolgot kiválasztani, és azelőtt ücsörögni figyelmesen, mert előbb-utóbb feltárul benne a létezés összes szépsége. 

Jan Vermeer van Delft: Tejet öntő lány (1660-61)
olaj, vászon (Amsterdam, Rijksmuseum)

Látjátok ezt a sárgát? És ezt a kéket? És a terítő mélyzöldje, meg a kenyér aranybarnája, a tej fehérsége, az milyen? Decemberben Hollandiában voltam egy hetet, teljesen egyedül, magányos utazóként, inspirációt gyűjtve a könyvemhez. Ittam a Douve Egbertset, szakadt az eső, majdnem mindig. De boldog voltam, egyedül voltam, befelé figyeltem. Egy teljes napot a Rijksmuseumban töltöttem, és amikor épp nem tolongtak ezelőtt a kép előtt, csináltam róla egy fotót. Próbáltam örökre eltenni ezeket a színeket az agyamban, hosszan néztem a képet, aztán behunytam a szemem és kinyitottam, mintha fényképeznék vele. Élőben minden sokkal csodálatosabb, mint a tankönyvekben, vagy a nyomatokon! És ez mind a miénk!