Roger testvér 100
 |
| Roger testvér |
Az egyszerűség útjai, sötétben c. írását, amely 2001. december 31-én hangzott el a budapesti taizei találkozón. Szép és súlyos szöveg, mélyen átitatva az emberi törékenységről, végességről való beletörődő tudással. Emlékszem, hogy tudtam a találkozóról, és munkába menet a Petőfi híd budai hídfőjénél még láttam is, ahogy külföldi fiatalok magyar befogadóikkal hátizsákostul felpasszírozódnak a 4-es 6-osra. Jókedvűek voltak és izgatottak. Egy pillanatra elrévedtem rajtuk, de aztán loholtam a saját életem után, sokat dolgoztam éjszakai műszakban egy francia biztosítónál a XI. kerületben, hajszolt voltam, bizonytalan, de égett bennem a tudásvágy, éjszakánként Párizzsal faxoltam, nappal az egyetemen filozófiát tanultam és Platónnal vigasztalódtam. Megegyeztem Istennel, hogy távolról figyeljük egymást.
2005-re halálosan kimerültem. Befejeződött egy életszakasz, lezárni csak látszólag bírtam, elkezdődött egy új, amitől sokat vártam, épp csak az erőm fogyott el addigra, kifolytak a kulcslyukon a megválaszolatlan kérdések, én pedig megbetegedtem. Jeges félelem borított el, borzongató eszmélés, minden észérvet megcáfoló állandó és pokoli rezgés. Iszonyú ijesztő volt. Álltam az új albérletem virágos erkélyén és halálfélelmem volt, sehova se tartó gyorsvonatok zuhogtak bennem. Mindig mindenre volt válaszom, erre a félelmetes törékenységérzésre semmi. Előlről kellett kezdenem mindent, kicsin, gyengén, üresen, azt éreztem nem vér folyik az ereimben, hanem valami érdes higany, amitől csak a szomorúság nő bennem és a kétségbeesés, egyszerre voltam ömagam legtávolabbi és legközelebbi fájó pontja. Egy lelkigyakorlatos hétvége után a HÉV-en azt éreztem, elkezdtem búcsúzni az életemtől, mert már nem fog sokáig tartani.
De volt egy terapeutám, Ági, mára talán hívhatom barátomnak is. Nem volt ő se vallásos, se nem hívő, mégis ott volt a tókék szemében az Isten. Van egy barátnőm, aki rendkívül leleményesen úgy fogalmaz, hogy a Véletlen a Jóisten fedőneve, azt hiszem, hozzám akkor épp ennek a szép és komolyarcú nőnek (akkoriban nagyon beteg volt a kisfia) a képében jött el, vele kellett találkoznom, hogy általa és vele fedezhessem fel és érthessem meg gúzsba kötött önmagamat.
Mikor már kicsit jobban voltam, és beállították a gyógyszereim, ébredezett bennem a vágy, hogy a Szent Családos templomi közösségemmel elmenjek a milánói taizéi találkozóra, de féltem is, hogy kinn szorongani fogok, rosszabbul leszek, bepánikolok, és a többiek majd nem tudnak velem mit kezdeni. Nem tudtam eldönteni, mi legyen, ez akkor óriási dilemma volt. Fura volt, hogy őt kérdezem erről, de meglepően józan és adekvát választ adott. "Elvileg, ha Isten mindenható, akkor nemcsak Milánóban van ott, hanem mindenhol, tehát itthon is." Ettől mázsás súlyokkal lettem könnyebb, éreztem, hogy tényleg nincs tét, itthon is ugyanolyan jó lesz Anyáékkal meginni azt az üveg Hungáriát, és aztán aludni menni a himnusz után, muszáj türelmesnek lennem magamhoz. Ugyanakkor a vágy továbbra is ott motoszkált bennem, mindaddig, amíg el nem jött dec. 27-e, és össze nem szedtem magam, hogy végül felszálljak a buszra, pedig minden ellene szólt, szakadt a hó, csúszott az út, mégis azt éreztem, minden magunk mögött hagyott kilométerrel könnyebb leszek. A milánói taizéi találkozó lett életem egyik legbensőségesebb közösségi élménye.
Nemcsak azért, mert akkor tapasztaltam meg először, milyen csodálatos érzés különböző nyelveken is egyetértő ritmusban imádkozni több ezer másik emberrel, vagy mert szédítően hatottak rám a színpadon, kis sámlijaikon mozdulatlan ülő fehér ruhás szerzetesek, akik mint az Idő Urai, puszta jelenlétükkel a nem látszó túlvilági felé vonzották a figyelmem, valódi transzcendens élményt okozva ezzel. Igen, tényleg nagyon jó volt az untig ismert taizei dalokat igaziból hallani, és vicces volt, mikor az akkor Magyarországért felelős ázsiai származású taizei testvér azt kérte kis csoportunktól, hogy inkább most akkor azt énekeljük, hogy Istengyermek kit irgalmad, közénk lehozott, mert ő már nagyon unja a saját dalaikat. Mikor kívánságra énekeltünk neki, meghitten billegette a kobakját, úgy dúdolta velünk.
Roger testvérrel kapcsolatban nem az foglalkoztat, hogy egy református lelkész kilencedik gyermekeként végül katolizált-e vagy sem, és nem is az jut róla eszembe azonnal, hogy hány zsidó gyereknek, vagy szökött német hadifogolynak szolgált menedékül taizéi remetelaka, bár ezek is kétségkívül az életrajz fontos részeit képezik. Hogy igazi újító volt, és sosem félt a saját útját járni, nem kérdés, mint ahogy az sem, hogy páratlan érzéke volt a fiatalokhoz, egészen kivételesen kommunikált velük. Az általa létrehozott közösség a szabadság és a jóság eszmeiségét képviselve erőlködés nélkül lépett túl minden felekezeti feszengésen, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a mi buszunkon két krisnás fiú is ült.
Sok mindenen fennakadunk, vagy maibb szóval élve, leakadunk. Vágyunk a misztériumra, végességünkből adódóan mégis állandó feszültség vibrál köztünk és a végtelen Isten közt, a legjobb esetben is csak elfogadhatjuk, hogy tökéletlenségben leledzünk. Ugyanakkor már az elfogadás, a befogadás is problémás, itt válhatnánk tevékennyé, mégis bénultak vagyunk, ezért is látunk annyira ritkán olyan embert, aki nem fél. Roger testvér mondja, hogy "Krisztus megérti belső ellenállásunkat." Jézus megérti, hogy még akkor is félünk átadni magunkat a jónak és a színtiszta örömnek, amikor megtehetnénk, ezzel a megértéssel pedig reményt ad. Ezért is olyan nagyszerű Balassa Péter írása, amely arról szól, hogy a végességbe zárva, mégis hogyan emelkedhetünk fel a kudarcra ítéltetettség és sötétség élményéből nap mint nap.
"Krisztus megérti belső ellenállásunkat." Ez a felfoghatatlan, abszurd megértés volna talán a boldogság és a várakozás forrása. Elfogadni, ami tényleg jó, gyermeki, igenlő, igent mondó, jóvá író, világos és egyszerű bennünk-nos az egyszerűség útja végül talán egy asztalhoz vezet oda minket, az asztalközösség egyszerűségéhez. Oda, ahol ellenállásunkat, bonyolultságunkat, sötét reményvesztettségünket, a sötétségre adott rossz/romboló válaszainkat, mélységes és nem alaptalan fáradtságunkat, belső homályos fáradékonyságunkat adományszerűen felülmúljuk, pusztán azáltal, hogy körül merjük ülni az asztalt, s pusztán azáltal, hogy bátrak vagyunk nem elfelejteni: az asztalközösség bizodalmáról nem lemondani, talán ez az egyetlen kérhető kérés. A meghívás nem személyválogató, azaz, "halál, hol a te fullánkod"? Talán ezzel tudunk szembeszegülni saját belső ellenállásunknak, és Krisztus mindent felülmúló, számunkra szó szerint megérthetetlen megértéséhez közeledni. Üljük körül az asztalt, nem tudok jobbat."
Roger testvér egy percre sem mondott le az asztalközösség bizodalmáról, nemcsak odaült, hanem mindenkit meghívott a közös lakomára Ázsiától Ausztrálián át Európáig, és Amerikáig. A taizei közösség szüntelen asztalközösség, asztalukhoz szimbolikusan és valóságosan is meg vagyunk invitálva, beszédes jelképe ennek az a gesztus, hogy az ifjúsági találkozón helyi családok fogadják be pár napra a fiatalokat. Milánóban egy kis lakásban panettonit reggeliztünk, a család szerényen húzta meg magát saját otthonában nekünk átengedve a kényelmet, és mikor a barátnőm magyarul énekelt nekik, az anyuka szeme csillogott. Kaptam egy nyúlszőrös usankát az apukától, most is megvan. Hónapok óta először tudtam nevetni az olaszokkal.
Zágrábban, egy évvel később négygyerekes, egykori boszniai menekült családnál laktunk, csevapot ettünk, a nagymama mesélt az előző életükről. Csókot dobott felénk, mikor búcsúzkodtunk. Sírt, pedig nem is ismert minket.
Taizé az erő, az újrakezdés, a folytonosság, a gyógyulás nekem, amikor törékenységemmel és reményvesztettségemmel együtt is megéreztem az engem tartó, szelíd kezet, és rádöbbentem, hogy pont így törötten, csorbultan, fáradtan, összezavarodva vagyok Isten szeretetének végtelen kiváltságosa. Mély álom, meleg pléd, mindent megtisztító havazás volt akkor a kegyelem.
Nézem Roger testvér arcát, mindegyik képről ugyanaz az irgalom sugárzik, még arról is, ami a ravatalkor készült. Fehér arcán szerteágazó, finom ráncok, akár a porcelánrepedések. Mosolya emberi, törékeny, szinte félszeg. Született 1915. május 12-én, Provence-ben, Svájcban. Meghalt 2005. augusztus 16-án, Taizében, Franciaországban, az esti imádság alatt. Három késszúrással gyilkolta meg egy zavart elmeállapotú nő. Halála értelmetlen és rettenetes, mégis belesimul abba a felfoghatatlan és feloldhatatlan misztériumba, melyben Isten titka megnyilvánul nekünk. Műve folytódik és állandó gyümölcsöt hoz, mert azt akarta, hogy így legyen.
De volt egy terapeutám, Ági, mára talán hívhatom barátomnak is. Nem volt ő se vallásos, se nem hívő, mégis ott volt a tókék szemében az Isten. Van egy barátnőm, aki rendkívül leleményesen úgy fogalmaz, hogy a Véletlen a Jóisten fedőneve, azt hiszem, hozzám akkor épp ennek a szép és komolyarcú nőnek (akkoriban nagyon beteg volt a kisfia) a képében jött el, vele kellett találkoznom, hogy általa és vele fedezhessem fel és érthessem meg gúzsba kötött önmagamat.
Mikor már kicsit jobban voltam, és beállították a gyógyszereim, ébredezett bennem a vágy, hogy a Szent Családos templomi közösségemmel elmenjek a milánói taizéi találkozóra, de féltem is, hogy kinn szorongani fogok, rosszabbul leszek, bepánikolok, és a többiek majd nem tudnak velem mit kezdeni. Nem tudtam eldönteni, mi legyen, ez akkor óriási dilemma volt. Fura volt, hogy őt kérdezem erről, de meglepően józan és adekvát választ adott. "Elvileg, ha Isten mindenható, akkor nemcsak Milánóban van ott, hanem mindenhol, tehát itthon is." Ettől mázsás súlyokkal lettem könnyebb, éreztem, hogy tényleg nincs tét, itthon is ugyanolyan jó lesz Anyáékkal meginni azt az üveg Hungáriát, és aztán aludni menni a himnusz után, muszáj türelmesnek lennem magamhoz. Ugyanakkor a vágy továbbra is ott motoszkált bennem, mindaddig, amíg el nem jött dec. 27-e, és össze nem szedtem magam, hogy végül felszálljak a buszra, pedig minden ellene szólt, szakadt a hó, csúszott az út, mégis azt éreztem, minden magunk mögött hagyott kilométerrel könnyebb leszek. A milánói taizéi találkozó lett életem egyik legbensőségesebb közösségi élménye.
Nemcsak azért, mert akkor tapasztaltam meg először, milyen csodálatos érzés különböző nyelveken is egyetértő ritmusban imádkozni több ezer másik emberrel, vagy mert szédítően hatottak rám a színpadon, kis sámlijaikon mozdulatlan ülő fehér ruhás szerzetesek, akik mint az Idő Urai, puszta jelenlétükkel a nem látszó túlvilági felé vonzották a figyelmem, valódi transzcendens élményt okozva ezzel. Igen, tényleg nagyon jó volt az untig ismert taizei dalokat igaziból hallani, és vicces volt, mikor az akkor Magyarországért felelős ázsiai származású taizei testvér azt kérte kis csoportunktól, hogy inkább most akkor azt énekeljük, hogy Istengyermek kit irgalmad, közénk lehozott, mert ő már nagyon unja a saját dalaikat. Mikor kívánságra énekeltünk neki, meghitten billegette a kobakját, úgy dúdolta velünk.
Roger testvérrel kapcsolatban nem az foglalkoztat, hogy egy református lelkész kilencedik gyermekeként végül katolizált-e vagy sem, és nem is az jut róla eszembe azonnal, hogy hány zsidó gyereknek, vagy szökött német hadifogolynak szolgált menedékül taizéi remetelaka, bár ezek is kétségkívül az életrajz fontos részeit képezik. Hogy igazi újító volt, és sosem félt a saját útját járni, nem kérdés, mint ahogy az sem, hogy páratlan érzéke volt a fiatalokhoz, egészen kivételesen kommunikált velük. Az általa létrehozott közösség a szabadság és a jóság eszmeiségét képviselve erőlködés nélkül lépett túl minden felekezeti feszengésen, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a mi buszunkon két krisnás fiú is ült.
 |
| Taizei ifjúsági találkozó 2006, Zágráb |
Sok mindenen fennakadunk, vagy maibb szóval élve, leakadunk. Vágyunk a misztériumra, végességünkből adódóan mégis állandó feszültség vibrál köztünk és a végtelen Isten közt, a legjobb esetben is csak elfogadhatjuk, hogy tökéletlenségben leledzünk. Ugyanakkor már az elfogadás, a befogadás is problémás, itt válhatnánk tevékennyé, mégis bénultak vagyunk, ezért is látunk annyira ritkán olyan embert, aki nem fél. Roger testvér mondja, hogy "Krisztus megérti belső ellenállásunkat." Jézus megérti, hogy még akkor is félünk átadni magunkat a jónak és a színtiszta örömnek, amikor megtehetnénk, ezzel a megértéssel pedig reményt ad. Ezért is olyan nagyszerű Balassa Péter írása, amely arról szól, hogy a végességbe zárva, mégis hogyan emelkedhetünk fel a kudarcra ítéltetettség és sötétség élményéből nap mint nap.
"Krisztus megérti belső ellenállásunkat." Ez a felfoghatatlan, abszurd megértés volna talán a boldogság és a várakozás forrása. Elfogadni, ami tényleg jó, gyermeki, igenlő, igent mondó, jóvá író, világos és egyszerű bennünk-nos az egyszerűség útja végül talán egy asztalhoz vezet oda minket, az asztalközösség egyszerűségéhez. Oda, ahol ellenállásunkat, bonyolultságunkat, sötét reményvesztettségünket, a sötétségre adott rossz/romboló válaszainkat, mélységes és nem alaptalan fáradtságunkat, belső homályos fáradékonyságunkat adományszerűen felülmúljuk, pusztán azáltal, hogy körül merjük ülni az asztalt, s pusztán azáltal, hogy bátrak vagyunk nem elfelejteni: az asztalközösség bizodalmáról nem lemondani, talán ez az egyetlen kérhető kérés. A meghívás nem személyválogató, azaz, "halál, hol a te fullánkod"? Talán ezzel tudunk szembeszegülni saját belső ellenállásunknak, és Krisztus mindent felülmúló, számunkra szó szerint megérthetetlen megértéséhez közeledni. Üljük körül az asztalt, nem tudok jobbat."
Roger testvér egy percre sem mondott le az asztalközösség bizodalmáról, nemcsak odaült, hanem mindenkit meghívott a közös lakomára Ázsiától Ausztrálián át Európáig, és Amerikáig. A taizei közösség szüntelen asztalközösség, asztalukhoz szimbolikusan és valóságosan is meg vagyunk invitálva, beszédes jelképe ennek az a gesztus, hogy az ifjúsági találkozón helyi családok fogadják be pár napra a fiatalokat. Milánóban egy kis lakásban panettonit reggeliztünk, a család szerényen húzta meg magát saját otthonában nekünk átengedve a kényelmet, és mikor a barátnőm magyarul énekelt nekik, az anyuka szeme csillogott. Kaptam egy nyúlszőrös usankát az apukától, most is megvan. Hónapok óta először tudtam nevetni az olaszokkal.
Zágrábban, egy évvel később négygyerekes, egykori boszniai menekült családnál laktunk, csevapot ettünk, a nagymama mesélt az előző életükről. Csókot dobott felénk, mikor búcsúzkodtunk. Sírt, pedig nem is ismert minket.
 |
| A zágrábi befogadócsaláddal |
Nézem Roger testvér arcát, mindegyik képről ugyanaz az irgalom sugárzik, még arról is, ami a ravatalkor készült. Fehér arcán szerteágazó, finom ráncok, akár a porcelánrepedések. Mosolya emberi, törékeny, szinte félszeg. Született 1915. május 12-én, Provence-ben, Svájcban. Meghalt 2005. augusztus 16-án, Taizében, Franciaországban, az esti imádság alatt. Három késszúrással gyilkolta meg egy zavart elmeállapotú nő. Halála értelmetlen és rettenetes, mégis belesimul abba a felfoghatatlan és feloldhatatlan misztériumba, melyben Isten titka megnyilvánul nekünk. Műve folytódik és állandó gyümölcsöt hoz, mert azt akarta, hogy így legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése