Ungame/Hazamegyek a Kármelbe II.

Innen indultam

  Mikor mindezt írom, még 67 kerek perc van a születésnapomból, október 25-e vasárnapjából. Áldott napokat élek. Pont tegnap délelőttre esett a havi lelkivezetéses konzultációm, úgyhogy a születésnapom ürügyén be is zsebelhettem egy grátisz ölelést a lelkivezetőmtől. Dehát ez csodálatos, gondoltam, mikor kiléptem az utcára! Milyen egyszerű minden, milyen könnyű.

 A szombati családi ünneplés után ma befutottak legrégebbi barátnőim, Mesi és Nuska is, évek óta ülünk ugyanazon a kanapén, évek óta röhögünk ugyanazokon az évezredes sztorikon. Közben változunk, igen, de minél idősebbek leszünk, annál bensőségesebb és finomabb hálót sző körénk az együtt töltött gyermekkor.

 15 és 25 éves korom között -bárki megmondhatja- én voltam a legnagyobb partykirálynő. Anyukám és nagymamám vendégszerető természetét, apai nagyapám muzikalitását örököltem, (szépen énekelt) volt úgy, hogy az egész ház az én bulijaimtól rengett, mindegy, hogy épp melyik városnak, milyen lakásában éltem. Mulatni tudni kell. A csúcs, ami mindent vitt, a Pécsen töltött egyetemi év alatt a Jakabhegyi kollégiumban rendezett huszadik születésnapi bulim, amire két emberen kívül csupa újdonsült ismerőst hívtam meg, köztük a kollégium nagymenőit, szereztem hifi berendezést, üvegpoharakat, legalább száz szendvicset kentünk a szobatársaimmal (mind eláztak vörösborban). Nem akartam lebőgni, hogy béna bulit csinálok, totálisan hatalmába kerített a lámpaláz, melynek okán sokkal gyorsabban ittam ki a martinis poharakat, mint illett/kellett volna, (amikor nem néztem oda újratöltötték, régi béna trükk), mire ténylegesen megérkeztek volna a vendégeim, már totál szétcsúsztam. Sikítoztunk, röhögtünk, ugráltunk, lassúztunk, zokogtam is bikinifelsőben a balkonon (nem tűnt hidegnek az idő, és gyönyőrű volt a Jakabhegyről a város), voltak, akik összejöttek, voltak, akik lesántultak, én pedig azon az este végleg elnyertem buli alatt intellektuális vacsorapartit értő pszichológus szobatársnőm megvetését. Még emlékszem, milyen szemrehányóan mozgott a háta, mikor az üvegcserepeket seperte, engem pedig Barna, a legerősebb tesi-filó szakos szobatársam rakott a párnáim közé, hogy pihenjek végre. Bizarr és szürreális ködbe borult az egész buli, vad bájjal ragyogott az arcunk a bolyongás éveiben, számtalanszor közel az alkoholmérgezéshez, mégis ártatlan szívvel. Egyik csoporttársam hajnalban egy Mikulást tett az asztalomra, pedig csak ősz volt még. Verával, pszichológus szobatársnőmmel nem nagyon beszéltünk ezután, ő színezgette tovább az anatómia füzetét, én Eszenyi Enikő és Krzysztof Kieslowski képét raktam a koleszos ágyam fölé. Akkoriban én is megvetettem a pszichológiát. Később ez mentette meg az életem. 

 A harmincas születésnapjaim inkább a szelíd örömről szólnak, bár Nuska szemében néha látom, mikor rám néz, hogy a valamikori partyanimal után kutat. Itt van az is, hisz az is én voltam, vagyok. Szagolom a nagyvárosi levegőt, hallgatom a metró csikorgását, hosszú sállal a nyakam körül sétálok a Pozsonyin, a Körúton, a Ligetben. Örülök a hétfőknek, örülök a közeledő télnek. A korcsolyámnak, ami még a legfelső polcon figyel. 

 Csütörtökönként a magam választotta paradicsomnak, a Kármelnek. Főleg, hogy tudtam, hogy ezen a csütörtökön előszülinapot és egyben bemelegítőt tarthatok a vasárnapra. Szatmári szilva tortát viszek a Szamosból, hozzá papírtortát, papírvillát, hogy ne kellen mosogatni, Csabi, pótolhatatlan sofőr kollégám jófej volt, mint mindig, mert nagy gonddal megvette ezeket a kérésemre, mialatt én az Origóban dolgoztam.

Együtt

  A szentségimádásra nem értem oda, de mikor megláttak a többiek, megnyugodtak, még inkább felderültek a Szamos kartondoboz láttán. Megettük az utolsó morzsáig, kaptam ároni áldást, ülhettem, amíg a többiek a fejém fölött tartották a kezüket. Ez az áldás az egész elkövetkező évemre ki fog hatni! Beülünk a társalgóba, és előkerül az Ungame társasjáték. Nem vagyok oda az ilyen activityszerű dolgokért, de most mégis várom, hogy elkezdjük.

 Arról a mezőről kell indulni, amelyik érzés meghatározta a napom, ezért gondolkodás nélkül a düh mezőre teszem a bábum. Mi történt ma velem?  Nos, elég keményen letoltam tőlem négy évvel fiatalabb, harmincas apuka munkatársam, mert egy adott ponton besokalltam a hablatyolástól, a mellébeszéléstől,  még azt is mondtam neki, hogy alkalmatlan arra, amit csinál, és nem is halkan. Jó kis vita kerekedett köztünk, amelyben realizáltam, hogy még akkor sem mondhatok ilyet, ha tényleg elszúrt dolgokat, vagy figyelmetlen volt, netán könnyelmű is.

  Valóban megbántódott, szó szerint azt mondta, hogy szívtelen vagyok, ez pedig szíven ütött. Sosem mondtak még nekem ilyet. Bementem az irodába, és megkövettem. Nem akarok gyűlölködni, csak azt akarom, hogy jól menjen a munka, és ne legyen gubanc. Kezet fogtunk, lementünk együtt ebédelni. De izzasztó helyzet volt, még akkor is ha végig éreztem az erőfölényemet. Beúszott elém az irgalmasság gondolata, hányszor hányféle helyzetben lehet ez az erő tényleges jele? Még külsődleges eszközök által tiszteletet parancsolni sem könnyű a munkahelyen, de Jézusnak vajon, hogyan sikerült mindezt belülről? Máriának meg pláne, hogyan sikerülhetett? A Kármel folyton-folyvást Mária jelenlétét, lényének egyszerű nyilvánvalóságát tárja elém, még ha időnként nem is akarok róla tudomást venni. Ezt a nevet viselem, nem egyszerű, talán értitek.

 Szóval az Ungame nevű játékot Rhea Zakich családanya találta fel 1972-ben a kaliforniai Garden Grove-ban, egyfajta sajátos válaszként a betegségben töltött hónapok okozta sokkra. Polipot találtak a hangszálain, melynek következtében sokáig nem tudott beszélni, valójában ekkor hasított belé a felismerés, hogy bár sokat beszélünk,  ez még nem feltétlenül egyenlő a kommunikációval. Megírta a kérdéseket tartalmazó 200 db. kártyát, mert szeretett volna minél többet megtudni a férjéről, gyerekéről. 
 Ezt persze még mind nem tudom, mikor elkezdek játszani, csak azt veszem észre, hogy vannak bevállalós kérdések, mint pl. miből ábrándultál ki utoljára? mit jelent neked a szellem? hogyan reagálsz a téged ért kritikára? és ami a legjobb, hogy egyet sem passzolunk igazán. Van egy olyan mező, amin kérdőjel van, ha arra lépsz, hozzászólhatsz, vagy bármit kérdezhetsz az előtted szólóktól. Végtelenül játszhatjuk a játékot, nem is akarjuk abbahagyni. Andi, a játék tulajdonosa  rendkívül engedékeny, lehet egy vagy két kockával is dobni, vagy abból a kártyacsomagból húzol a három közül,  amelyik neked szimpatikus.  Zoli testvér azt a kérdést kapja, mennyit olvassa a Szentírást, büszkén rávágja, hogy minden nap, de arra a kérdésre is megfelel, hogy tapasztalt-e már imameghallgatást az életében? Ma van egy vendégünk is, János testvér legjobb barátja, Laci atya, domonkos szerzetes. Beengedtünk egy fehér csuhást a Kármelbe, protekciós, így mondjuk, hogy elnézzük neki. 

Andi happy

Zoli húzott

És János is..

 Az én egyik kérdésem az, hogy milyennek képzeltem kiskoromban az ördögöt. Ismeritek Jean Effel Ádám és Éva szerelme című képregényét? A paradicsomi idillben hol egy falevélben, hol egy virág közepéből, vagy épp bort töltő pincér alakjában, de mindig ránk leselkedik az ördög. Tudomásul kell venni, hogy az életünk része, és ha a rossz megszemélyesítődik, talán könnyebb ellenállni a kísértésnek, mintha valami elvont entitásra gondolnánk. De persze húztam egy olyan kérdést is, hogy mi volt a legnagyobb ajándék, amit kaptam az életemben? Egyértelműen a krízis tíz évvel ezelőtt, és a gyógyulás. Itt lenni most nyitott elmével és lélekkel.

Csütörtöki csoport plusz egy fehér barát fehér habitus híján

 Dobjuk a kockát a szerzetesekkel, már 10 óra is elmúlt menni kell lefeküdni, könnyen vagyok, nem nekem kell másnap zsolozsmára felkelni. Milyen egyszerűek a dolgok. Mindig leginkább akkor, ha itt vagyok.

Avilai Szent Teréz ünnepe/Hazamegyek a Kármelbe I.

Minden nap ugyanazon a buszon

 Fáradt vagyok. Hamarabb sötétedik és esik, pont ahogy szeretem. Még öt hét a produkció végéig. Lassan öt hónapja olvasok egy vastagnak egyáltalán nem mondható könyvet, előfizetéses újságjaim nejlonban hevernek egymáson, kibontatlanul. Június óta filmet is az HBO On Demanden nézek és nem moziban, ahol valójában kellene, ha már ez a szakmám. Az egyik mindenesetre. Minden egyes nap reggel és este, ugyanúgy zötyögök a kanadaiakkal az Origo Filmstúdióba be, az Origo Filmstúdióból ki. Good night Marcsi, see you tomorrow Marcsi, szijá Marcsi, see you guys, megfutjuk a kötelező köröket búcsúzkodásnál a szállodában, közel lakunk egymáshoz itt, Újlipótban.
 De aztán mondom Csabinak, a produkciós sofőrnek, hogy gyerünk, taposs bele, tépjünk a Huba utcába, egyszer bejössz?, megmutatom neked, nagyon szép a templom. Azt mondja, egyszer bejön, úgy érzem a gyárvárosi rész mélyén megbújó kolostorkert gondolata neki is izgatja a fantáziáját. Meg kell tisztítanom a fejem a bennem keringő munkahelyi párbeszédfoszlányoktól, a filmes panelektől, azoktól a szavaktól, hogy gyártás, produkció, és diszpó, mennyivel egyszerűbb az angol terminológia, az első kettőre ugyanúgy a production kifejezést használja. Szeretem a munkám, persze. De még jobban szeretem azt a bizonyosságot érezni, hogy már nem mindenek fölött.

Huba utca, Kármelhegyi Boldogasszony templom

Csütörtök a "kimenőnapom", amikor kimegyek a Kármelbe, olyankor vannak a közösségi alkalmaink. Már reggel elkezdem várni. Furcsa, mert tartoztam plébániaközösséghez máshol is Pesten, de csak itt lett otthonérzetem, valójában már az első perctől fogva, hogy beléptem ide. Írtam már a Huba utcáról többször is itt a blogban, de hogy valójában mi szél is hozott erre, arról igazából semmit. Hogy kerültem ide, és hogyhogy nem tudtam ennek a helynek a létezéséről csaknem kilenc évig? Tavaly nyáron lementem a magyarszéki Kármelbe, mert találkoznom kellett a lelkivezetőmmel, akit nyáron csak ott lehet utolérni, vonatra szálltam, mert vannak emberek, akikért ez nem áldozat. Volt ott egy lány, mikor megszólítottam, hogy útba igazítson a főépület felé, földöntúli, azaz teljesen elszállt mosollyal nézett föl rám a virágcserép mellől, amibe épp nagy elánnal tuszkolta a földet. Később együtt jöttünk haza a vonaton, mondta, hogy ő már évek óta azon gondolkodik, hogy belép nővérnek. (Azóta úgy tűnik, ez másképp alakult :-)
 Mesélt a Huba utcáról, utána többször is rám írt a Facebook-on, de mindig finoman leszereltem. Legalább 10 év volt köztünk a korkülönbség az én javamra, nem gondoltam, hogy egy ifi csoportban lenne a helyem. Aztán annyira kedvesen és kitartóan invitált, egyszerre volt vonzó és megejtő, ahogy mindig újra és újra nekifutott, sütött belőle a szeretet, nem mondhattam tovább nemet. Elmentem a Kármelbe szeptemberben és aztán szép lassan egyre többször, ramatyul voltam akkoriban. Februártól, Gyertyaszentelő Boldogasszonytól datálom rendszeres ottlétem kezdetét. Régi, gyönyörű műemléktemplom, egyszerre jut róla eszembe gyerekkorom összes nagymamámmal töltött májusi litániája az egri Minorita templomban, az elsőáldozásom tömjénfüstös, aranyszínű szombatja a Servita templomban, vagy a hideg, éneklős esték a karzaton az Angolkiasszonyokkal, a Ferenceseknél. Mind régi, gyönyörű, beszédes épületek egy barokk városban, ahol felnőttem. És hogy már Pest az otthonom, kell lennie benne egy szegletnek, ami csakis és kizárólag a hazatérés élményéről szól. Ez a Kármel.
 Október 15-e Avilai Szent Teréz főünnepe, kiemelt esemény a templomban, sokan vannak, hiába, hogy hétköznap. Elmaradásban vagyok a többiekhez képest, akik alapolvasmányként beszélnek A belső várkastélyról, Szent Terézről, vagy Teréz anyánkról is- ahogy a kármeliták mondják-, leginkább a követői reflexiói, írásai, tanításai által rajzolódott ki bennem valamifajta kép. Tavasszal jártam Imre testvér katekézisére, ahol minden héten Avilai Terézről beszélt, néztünk filmet is, megmaradt bennem, milyen csodálatosan szenvedélyes és okos nő volt.
 Kitéve az Oltáriszentség az oltárra, előtte Szent Teréz ikonja, égő gyertyákkal. Repül az idő, csendben ülünk, néhány perc egészen messze visz gondolatban, képzeletben. Van abban valami abszurd és fantasztikus, hogy egy 500 évvel ezelőtt született apácához imádkozunk most 2015-ben, amikor mobiltelefonok zümmögnek a recsegő padok alatt. Valahogy mindig szigorú nőnek képzeltem őt, erre az egyik legismertebb mondása szerint a lélek nem az által jut előre az Istennel való egyesülésben, hogy sokat gondolkodik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret (Az alapítások könyve 5,2;). 

Avilai Szent Teréz ünnepe

 Megfékezte és összekovácsolta a széthullás felé tartó kármelita rendet, gyümölcsöző kapcsolatokat épített, sokakat megnyert magának és a rendnek, és éppen az ima fontosságának hangsúlyozásával tudott aktív apostoli életet élni. Egy ikon virágokkal és mécsesekkel, egy arc évszázados messzeségből, mégis közelről. Zoltán testvér orgonált és énekelt, János testvér olvasott a karzatról. Örülnek, hogy itt vagyunk. Fiatal férfiak a templomban, akik meghallották a hívást és 2015-ben is magukra öltik a barna habitust. Megyünk haza, a Dózsa Györgyi aluljáró mindennapos pompájában ragyog, berúgtak a hajléktalanok, a földön törött üvegcserepek, vércseppek rajzolják az utat a kijáratig. Egybeolvasztani az elméletet a valósággal, kinn és benn egyszerre jelen lenni, ez a kihívás. Nem volt ez máshogy 500 évvel ezelőtt sem, mégis voltak, akiknek sikerült.

A gyerekek nem felejtenek/Sacré Coeur Nővérek III.

Mikor elindul egy film előkészítése, és a feladatokban hamar gyarapodó hetek során bemelegszik a produkciós gépezet, szép lassan minden háttérbe szorul, mert a film önző műfaj, senkivel és semmivel nem osztozik rajtad, kiváltságos helyet követel magának az agyadban, a szívedben, a lelkedben. Ilyenkor álmomban is a színészek ételallergiáit sorolom, vagy az éjszaka közepén belémhasít egy apró kis mozzanat az elmúlt napból, mondjuk talán valami olyasmi, hogy a pirotechnikusnak a régi email címére küldtem a technikai terepszemle részleteit. Ez az az időszak, amikor garantáltan nincs szükségem ébresztőórára, magam ébredek fel nyugtalan és éber alvásomból, az agyam dübörög és koncentrál, hosszú számsorokat, email címeket, szerepszámokat jegyez meg, hónapokig magas fordulatszámon pörgök, utána mindig időbe telik egészségesre visszalassulni. Néha még elengedni is alig bírok egy produkciót. De az elengedés egyébként is nehéz, azt hiszem.

Az előkészítés fázisban úgy szedjük össze  a cuccunkat az öt perces figyelmeztetésre, mint az óvodások, mikor játék közben szólnak nekik, hogy megjöttek értük, pedig mi szeretjük a munkánk, a munka pedig hízeleg nekünk, újra és újra el akarja velünk hitetni, hogy csakis érte élünk. Viszont még neki sincs hatalma felettünk, mikor tudjuk már, hogy öt perc múlva indul a buszunk az Origóból, az áthúzott Budapest táblától hazafelé. Mikor június 5-én délután, kanadai főnököm már 17:20-or a napszemüvege mögé rejtette arcát, és cowboy csizmája tompa kopogásával megindult a kijárat felé, titkon ujjongtam, mert én nagyon akartam menni a Sacré Coeur nővérek Sophianumban rendezett könyvbemutatójára, de már akkor kételkedtem benne, hogy sikerülni fog elszabadulnom, amikor a vacsorán lelkesen meginvitáltak. Szóval megcsillant a neon fénye azon a Ray-Ban napszemüvegen, a főnök már elől vágtatott, mi pedig újabb csúcsot döntöttünk laptop összepakolásban. Felderengett egy reménysugár, igen, ma még könyvbemutatón leszek.

A Sophianum épületén lévő emléktábla

Hogyhogy nem voltam még a Sophianumban? Ki érti ezt? Pedig itt magaslik e patinás épület a Szentkirályi utcában, a Mikszáth Kálmán tér mellett, a Zappával szemben, a Maladype szomszédságában, az SZFE Filmes tanszak épületétől egy köpésre, és tényleg soha nem vettem észre? Talán az emléktáblát igen, de nem olvastam el mi van rajta. Amúgy megvan, hogy Lady Gaga is Sacré Coeur diák volt? Ezt Erika nővértől tudom, azóta én is olvastam róla. Végül is Szent Magdolna Zsófia mindig arról beszélt, hogy olyan nőket neveljünk, akik képesek alakítani a világot, amelyben élnek (Konst. 176.). A hatása vitathatatlan, a hatás mibenléte más kérdés, de azért nagyon érdekes, ugye?

Bolyontam kicsit, először elől akartam bemenni, a nevem -tekintve, hogy ilyen random módon jöttem-nem volt a regisztrációs listán, de így is nagyon kedvesek voltak velem az ajtónállók. Odabenn megszorult a meleg, mit meleg, a forróság! Egy hosszúkás teremben ültek több meghívott vendég között az anciennek (így nevezik magukat az egykori Sacré Coeur növendékek) férjeikkel, családtagjaikkal, a Sacré Coeur nővérek és ismerőseik, családtagjaik, a Társult Tagok, itt-ott elszórva néhány fiatal. Az emelvényen Sajgó Szabolcs jezsuita atya moderált türelmesen és okosan, ahogy mindig. Kautczky Armand felolvasásáról már lemaradtam, de így is tartogat nekem épp elég érdekességet a mai este. Erzsébet nővér beszél. A könyv keletkezésének körülményeiről, a könyv írójának, Jörg Gutzwillernek -Hildegard Gutzwiller unokaöccsének-sorsszerű haláláról, (a magyar fordítás elrendezése után meghalt). Hildegard Gutzwiller nővérről, aki rettenetesen szerette Magyarországot, és akit a magyar tanítványok is rajongásig szerettek.

Ki volt Hildegard Gutzwiller? És miért Szelíd erő a könyv címe?  Egy svájci származású Sacré Coeur nővér, a Sophianum akkori főnöknője, aki 1944-ben a megszállt Budapesten hősiesen védte a bentlakókat, és az oltalmat kereső asszonyokat, lányokat, több, mint 200 lelket, köztük zsidókat is, akik csodával határos módon, valamennyien túlélték a német megszállás időszakát. Persze, hogy fontos, hogy a túlélők egy kis csoportja maga kezdeményezte, hogy Gutzwiller nővér neve 1995-ben végre felkerüljön a Jad Vasem falára, a „Világ Igazainak” névsorába. De talán még fontosabb, hogy hallok egy ancient, Szántóné Dr. Somfai Évát, ahogy kimondja azt a mondatot a könyvbemutatón, hogy „nem féltünk.”

Szántóné Dr. Somfai Évát kérdezi Sajgó Szabolcs SJ.

Perfekt a némete, elegáns arisztokrata hölgy benyomását kelti, mint valamennyien a teremben az egykori tanítványok közül. Méltósággal megöregedni vajon hány embernek sikerül? Itt a jelenlévő egykori gyerekek magukban hordozzák, a „szelíd erőt”. Szokták mondani, hogy a gyerekek könnyen elfelejtenek élményeket, embereket, pedig valójában a felnőtt az, aki feledékeny, a gyerekek mindenre emlékeznek. Csodálatos, hogy ezek között a falak között élt, mozgott, imádkozott, bátorított vagy viccelődött az az apáca, és közössége, akinek sikerült elérni, hogy a háború a legnagyobb nehézségek közt is egy könnyen átvészelhető kalandutazásnak tűnjön, ahol egy gyerek nem felejt el azon fáradozni, hogy olyan ígéreteket tegyen magának, hogy ma nem fogok annyit fecsegni, mert ma jó leszek. Talán a gyerekek otthonosságérzetének egyik legszembetűnőbb kifejezője, hogy mernek rosszak lenni, és ezt elérni a nyirkos pincében, kicsi helyen, bombazuhogásban, ételhiánnyal küszködve talán már nem is pusztán emberi teljesítmény. Különös kegyelem, melyben valaki nyilvánvalóan az élő Lélekből táplálkozik. Nem csak nekem tűnik ez ki, hanem a fiataloknak is, akiket Sajgó Szabolcs atya megszólít a pulpitusról, hogy miért vannak itt, hogy kerülnek ide, hogy érzik magukat? Az egyikük, (egy lány) azt mondja, döbbenetes, milyen jól vannak mindezek után az élmények után a túlélők. Ezen mindenki felnevet, aztán szabadkozva hozzáteszi, hogy nézzék el neki ezt a megjegyzést, mert pszichológiát tanul. Egyébként Erzsébet nővér kedvéért van itt, aki kollégiumi nevelőtanára volt a Fényi gimnáziumban, Miskolcon.

Nem túlzás, hogy a napló olvasás közben viszi az embert, nem lehet letenni. Azt hiszem, az Istenre való teljes ráhagyatkozás élménye a legfelfoghatatlanabb visszatérő gondolatsor mindvégig. Csinálj, amit akarsz Uram. Egyszerűen hangzik, de ha végig gondoljuk, hatalmas misztérium. Nekem, aki sok szempontból irányító típus, különösen.

„Mit jelentett a biztonságunk? Egyedül és kizárólag a legszentebb Szívbe vetett megingathatatlan bizalmat.”-írja Hildegard nővér, mely mélyen egybevág a Társaság konstitúciójából vett idézettel, mely szerint „Isten felragyogtatta irgalmát és hűségét a bűntől sebzett világban. (Konst. 2). Mindig és mindenkor, a beomlott falak között is, lóhús evés közben, vagy az attól való szorongásban, hogy el tudják-e kerülni a katonák erőszakoskodásait ha másoknak sem sikerült, mindig és mindenkor ott van Jézus valóságos testével és vérével a szentostyában, amit a legnehezebb időszakokban is magukhoz vesznek.

Visszatérő gondolat a készenlét. A mások számára való jelenlét biztonsága szükség idején. Magunkról megfeledkezni, másokért élni. A gyerekekért, a menekültekért.

„Mi a padlón alszunk a refektórium előterében. Itt mindenki számára megtalálhatók vagyunk. Az Úr és én óvjuk egymást.” Sokat gondolkodtam, mit akar mondani az utolsó mondat. Hisz az Úr óv minket, nem? Ha arra gondolunk, hogy mi is óvhatjuk őt, megnő a jelentősége minden nehéz mozzanatnak, a feladatra figyelünk, és így a nyomor élhetővé, másodlagossá válik.

Hildegard nővér egyik rendtársa, aki végig mellette volt a katakombában töltött időszakban, sok-sok év után is azt mondta, hogy „Életem legboldogabb időszaka volt. Annyira erős volt a szeretet, annyira földöntúli a hangulat!” Elhiszem, és azt gondolom, akik ott voltak és a jelenből a jövőbe léphettek, azoknak akkor és ott végérvényesen megváltozott az élete.

A könyvbemutató végén állófogadás van, a nővérek örülnek nekem, hogy mégis el tudtam jönni, dicsérgetem őket, hogy milyen csinosak, hisz ők is nők! Itt van Judit nővér testvére és anyukája is, de néhány mondat erejéig megismerkedem Rita nővérrel is, ő korábban tévés volt, aztán lett nővér. Mariola nővérnek arról mesélek, hogy Kieslowski lengyel filmrendező Veronika kettős élete c. filmje miatt lettem filmes. Felcsillan a szeme.  Tényleg így van, szeretem a lengyeleket.

A falon a rendet bemutató információs táblák láthatók, még benn az előadás alatt leírtam a Baternay Ágota (1931-2013) nővér fotója alatt található, tőle származó idézetet. „Nem az a lényeges, hogy mit mondasz, hanem, hogy mások mennyit értenek meg belőle.” Csodálatosan lényegretörő gondolat a rend egyik nagy kortárs megújítójától, akinek nem kis szerepe volt abban, hogy a rend két budai háza felépülhetett. Nagy reformer volt, soha nem nyugvó elme, létrehozta az internoviciátust, teológia kurzusokat szervezett, már 1993-tól (!) önismereti kurzusokat tartott nőknek, melynek megkoronázásaképp 1995-ben megalapította a Keresztény Női Felnőttképzési Egyesületet. Ma már nem nagy kunszt, mondhatnánk, de a kilencvenes években holt volt még a ma tomboló hatalmas önismereti hullám? Ebből is látszik milyen haladó szellemiségű vezető volt.

Kilépek a kapun, és megint telve vagyok erővel. Szelíd erővel. Ezt újabban tanulom a szerzetesektől. Remélem olyan lehetek majd egyszer, akinek sokat értenek meg a szavaiból az emberek. Az épületet nézem, és magamban azt kívánom, hogy ott lehessek majd azon az ünnepségen is, ami az újjáavatott Sophianumban lesz, új diákokkal! Egyszer.

Emlékszem, a mi Angolkisasszonyaink is mennyire boldogok voltak, hogy visszatérhettek az iskolába, ahonnan 40 évvel azelőtt egy furgon vitte el őket az éjszakában. Mi is annyira meg voltunk illetődve, hogy még az udvaron is imára kulcsolt kézel álltunk, rajta van a képeken. A gyerekek nem felejtenek, igen.

Ha nyitott a szív és erős a gerinc, az mit jelent?/Sacré Coeur Nővérek II.

Ha az Angolkisasszonyoknál elköltött közös karácsonyi alkalmakat nem számolom, azt hiszem, nemigen kaptam eddig vacsora meghívást nővérekhez, ezért párszor lecsekkoltam a ruhám a tükörben, mielőtt kiléptem volna az ajtón, és feldobtam egy kis rúzst, hisz ahogy Catherine Deneuve mondja a Vendome tér asszonya c. filmben, „a rúzsom nélkül meztelen vagyok.” Nem tűzpirosat, de mégis valami színt, ez nálam az alkalom jele, néha a hétköznapok ünnepe is.

Május 16-án, reggel nyolckor már a Kármelben voltam, hogy szervezőként segítsem a Kis Szent Teréz Missziót, húzós nap volt, délután pedig, a már említett  gyors ruhacsere után száguldottam tovább Pestről Budára, ki a libegőig a Zugligeti útra, ahol a nővérek egy másik csoportja él, egy másik házban. A totálisan bedugult Széll Kálmán téren még selfizni sem voltam rest, hadd lássák, hogy rohanok feléjük, jól is reagáltak, kommentben írták, hogy már készítik nekem a kápolnát. Szívmelengető érzés volt.

16:30-or érkezem, Erika nővér visz körben a házban, büszkén mutatja a kertet, és a szalonnasütő helyet. A dolgozószoba világos, tele színes könyvekkel, az íróasztal mögött egy lopakodó fitnesz eszköz, itt lehet edzeni is. A nappali is barátságos, a falon egy Jézust ábrázoló festmény (az egyik rendtag, Erzsébet nővér festőművész édesapja alkotása), a tévé mellett hosszú sorban DVD-k, és szerencsére nem csak a Keresztény Filmtár sorozatból. Csak nem egy Amelie lapul a polcon? Ó, de. Látjátok, a megérzések mindig jól működnek.

Megnézzük a kápolnát is, aprócska, kedves, a vázában friss rózsacsokor. Épp egy hivatástisztázó szombati alkalom végére érkezem, fiatal lányok, nők ülnek körben, van egy gyors bemutatkozó kör, aztán elkezdjük gyakorolni az énekeket a misére Hajni nővérrel, aki szépen énekel. Közben befut Lukács János jezsuita atya, ő fogja tartani a misét. Janóként emlegetik, ezért annak a  közkedvelt rokonnak a benyomását kelti bennem, akit mindenki szeret a családban. A kicsi kápolnában imazsámolyokon ülünk, a nővérek behunyt szemmel figyelnek befelé. Én őket figyelem. Körbeviszik a kelyhet és az ostyát, mi mártjuk borba, úgy vesszük magunkhoz. Ez az egyszerű letisztultság most éles kontrasztot képez a Kis Szent Teréz misszió kavalkádjával, de mindenképp imponáló koncentráltság, erő és jelenlét. Mielőtt hiányolni kezdeném a Sacré Coeur névre utalható átszúrt szíves motívomokat a házban, megérzem, hogy a szív enélkül is mindent betölt.

A kápolna

Énekpróba Hajni nővérrel

A mise végeztével van a vacsora, Erzsébet nővér készítette a túrókrémet. Behívnak a Jézus festményes nappaliba. Éhes vagyok, de csak csipegetek, tudom, nehéz elhinni rólam, de még nem oldódtam fel. Beszélgetnek velem, kérdeznek, a figyelmük aktív, vibráló, az intellektusuk fényes. Főleg az idősebbek, Erzsébet nővér és Éva nővér vannak rám nagy hatással, érzem, hogy egészen kitágul a pupillám, míg őket hallgatom. Gondoltam büszkélkedem vele, hogy az én Kármeles közösségemben is van egy fiú, akinek a nagynénje Sacré Coeur nővér volt. Ki az, ki az, kérdezik izgatottan, és mikor kimondom a nevet, mindannyian örvendezve kiáltanak fel. Az Erzsébetet nagyon szerettük, mondják, és elővesznek egy évkönyvet, amelyben egy ondolált hajú, igen jól ápolt, finom idős arisztokrata hölgy néz rám vissza rám. Nyoma sincs arcán a börtönéveknek, amit két másik társával az ország elhagyására tett kísérlet miatt szabtak rá az ötvenes években. Mert ilyen is volt.

Berczelly Erzsébet nővér 

Erzsébet nővér a Szelíd erő c. könyvet reklámozza

A Mese utcások
(balról jobbra Judit nővér, Éva nővér, Mariola nővér)

A rendet tartományi és nemzetközi szinten egyaránt a nevelés fogja össze. A Zugligeti közösség fókusza a hivatásgondozás, a Mese utca pedig lelkigyakorlatos házként működik. Erzsébet nővér hosszú évekig tanított oroszt, Éva nővérrel és Hajni nővérrel együtt nevelőtanárok is voltak a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban. Judit nővér angol tanár, -ő például kereszt helyett a kongregáció nyitott szívet ábrázoló logójának érmét hordja a nyakában, iskolai tanárként így érzi magát megközelíthetőbbnek-Hajni nővér a fiatalokkal és gyerekekkel foglalkozó Szentjánosbogár Egyesület koordinátora a Párbeszéd házában, Mariola nővér hajléktalanokkal dolgozik. Erika nővér a renden belül a hivatásgondozás felelőse, emellett a Párbeszéd házában koordinál és szervez főként ifjúsági programokat az INYIGO jezsuita szervezet keretein belül, amúgy mestersége szerint gépészmérnök. Heni jelölt, német-történelem szakos tanár, ősz óta él a zugligeti közösségben.

Mariola nővér lehuppan mellém. Kérdezem, mi a legnagyobb különbség a magyar és a lengyel életvitel között, mire határozottan kijelenti, hogy ha Lengyelországban sztrájk van, akkor tényleg nem mozdul semmi Poznantól Varsóig, nem úgy mint nálunk, továbbá azt is megtudom róla, hogy nagyon szeret fürdőbe járni.

„Egységünk és hasonlóságunk Jézus Szívével növeli bennünk a képességet, hogy szeressünk és hagyjuk, hogy szeressenek bennünket” mondja a Konstitúció 62. paragrafusának első bekezdése. Erre felkapom a fejem, mert úgy értelmezem ezt a mondatot, hogy a nővérek tudják és érzik, hogy a megközelíthetőségük, és a mindennapi életben feléjük áramló szeretetet befogadására való képességük nélkül egész biztosan nem tudnák Jézus szívéhez vezetni a többieket.

Áramló a nyitottságuk, valósággal hegyeket mozgat, és megnöveli bennem a közléskényszert, az est folyamán beszélek nekik a valódi férfiak hiányáról, a filmgyártás falanszterszerűségéről, a színészektől eltanulható dolgokról, a belterjes katolikus világról. Azt hiszem, pontosan értik, mit akarok mondani. Éva nővérnek egy hirtelen indíttatástól vezérelve még a nyakába is ugrok, mielőtt elmegy a többi Mese utcással, de egyáltalán nem veszi rossz néven. Hagyják, hogy szeressék őket, tényleg ennyire egyszerű. 

A zugligeti közösség egy része
 (balról jobbra Erika nővér, Erzsébet nővér és Heni)

Magam sem reméltem, de részt vehettem egy második vacsorán is velük. Ezt néhány héttel később, június első hetében, már a konyhában költöttük el, mintha én is itt lennék otthon. Rita nővér készítette a salátákat, szerinte a paradicsomos mozarella kicsit sós lett, szerintem éppen jó. A múltkor nem sikerült vele beszélnem, most ő is itt van, és várja a kérdéseimet. Van egy ír hölgy vendégük is, Erzsébet nővér barátnője, ő viccesen azt mondja, hogy csak nyugodtan hallgassam meg a nővéreket, aztán menjek föl a szobájába, és ő elmondja, mi is a valóság.

Hatalmasakat nevetnek magukon, úgy vettem észre, a humorral való közelítés alapelv a közösség életében. Kicsit belelátva az életükbe, akaratlanul is felmerül bennem a kérdés, hogy hogyan egyeztethető össze a szerzetesi léttel ez a szabadabb életmód, legalábbis ha más, nagy múltra visszatekintő nyugat-európai szerzetesrendekre gondolok, mindenképp hatalmas különbség észlelhető. Elmondják nekem, hogy sokszor pont az választ egy szigorúbb, külső szabályozású szerzetesrendet, akiben alapvetően kevesebb a belső fegyelem, hisz a szabadabb, kevesebb látványos külső kötöttséggel járó kongregációban való élet nagy belső fegyelmet és tartást igényel. Rita nővér a gerincemre teszi a kezét, úgy érzékelteti mennyire tartania kell a rendszert egy váznak, hogy működni tudjon. Van akinek még az ő rendjük sem elég laza, vagy éppen túlon túl engedékeny. Itt is vannak közös imák, és mindenki egy órát imádkozik naponta egyénileg is. Az összeszedettség mint alapfogalom a Szent Ignác-i szellemiségből gyökerezik.

Mesélik nekem, hogy volt aki szó szerint keresztbe feküdt az ajtóban, hogy 17 évesen beléphessen ide, de a rend speciális jellegéből adódóan, nem fogad 24 év alatti nőket.  Mivel alapvetően kis létszámú hazai társaságról van szó, a noviciátus Franciaországban, Lyonban van, a probáció és az örökfogadalom Rómában, de addig 10 kemény év vezet, és az előtte lévő nemzetközi tapasztalatszerző időt mindenki egy távoli országban tölti, amely Mexikón át Kongóig széles e világon szinte bárhol lehet.

Erzsébet nővér elmeséli nekem, hogy az 1970-es rendi káptalanon a Társaság öt alapelv mellett kötelezte el magát: az egységet kereső nemzetközi közösség, a közös felelősségvállalás, a nevelői küldetés, a harmadik világgal való szolidaritás és a szegények iránti megkülönböztetett figyelem. Gondolkodom. Nézem a konyhájukat, a mágnesekkel hűtőre ragasztott leveleket, közben Rita nővér azt mondja, meg kellene ismernem az egykori Sacré Coeur növendékeket, mert rajtuk keresztül még többet megérthetnék a rend szellemiségéből. Ezt most már könnyen elhiszem. 12 éves koromban marhaságnak tartottam az egykori –akkorra már nagymama korú- növendékek „imádkozz a férjedért”, vagy „világítani és melegíteni” típusú intelmeit. Most 36 vagyok, és rádöbbentem, hogy minden szavuk átkozottul igaz volt.

Búcsúzásnál Erika nővértől kapok egy Szív folyóiratot, és amig zörög velem a busz, már az általa írt modern kori Jézus szíve tiszteletről szóló cikket olvasom. Egy rendet Jézus nyílt szívéről elnevezni, hát nem fantasztikusan izgalmas, misztikus, szürreális, mégis mindennél valóságosabb csoda? Néha ránt egyet a busz, lankák jönnek szembe az éjszakában. A nyitott szívűeket ott hagytam a házban, néha nekik is kell aludni.